P. -1-2-3-4. Fejezet

  

PROLÓGUS

Fordította: Szilvi

 

Buffalo, New York

 

Teljesen sötét volt. Az ujjait a szeméhez érintette, hogy meggyőződjön róla, nyitva vannak-e. Nyitva voltak. De a szobában olyan koromsötét volt, hogy még a kibaszott kezét sem látta az arca előtt. Az anyja biztos megint lehúzta a hülye redőnyöket a függönyök mögött, hogy spóroljon az energiával. Regina is az energiatakarékosság híve volt, de mégsem volt egy átkozott denevér. Bosszús nyögéssel felült, az ágya melletti kis lámpáért nyúlt, és majdnem pofára esett, amikor nem találta ott. Elkomorult, és vakon tapogatózott mindkét kezével, végül valami szilárd dologba ütközött. Egy kis asztali lámpa, de nem az övé. A nyugtalanság első rezdülései kavarogtak a mellkasában, amikor a keze végigtapogatta az ismeretlen talapzatot, egészen a régimódi nyomógombos kapcsolóig. A hüvelykujja nyomására halvány, sárga fény gyúlt.

A lány körbenézett, és hirtelen teljesen felébredt. Ez nem az ő szobája volt. A furcsa lámpának figyelmeztetnie kellett volna, de valahogy mégis arra számított, hogy a megszokott hálószobáját fogja látni, a régies bútorokkal, amelyeket Lena nagymamájától örökölt, és a giccses poszterekkel, amelyeket két évvel ezelőtt, a huszonegyedik születésnapjára kapott pénzéből vett, amelyeket olyan kifinomultnak gondolt, de amikről kiderült, hogy csak furcsák. De ez nem az ő szobája volt; még csak nem is az ő háza. Akkor hol a fenében volt?

Pislogott, elnyomva a félelmét, dühösen gondolkodott. Elment szórakozni a barátaival. Rendben, oké. Katie lánybúcsújára. De azután... Valószínűleg túl sokat ivott. Minden jel arra utalt – a rossz gyomor, a lüktető fej... Istenem, talán az egyik barátnője hazacipelte magával? Ennyire ki volt ütve? Bűntudat hulláma söpört végig rajta, felváltotta a félelmet, és lelkifurdalás szorította össze a mellkasát. Szinte hallotta, az anyja kioktató hangját: „Ha nem tudsz vezetni, fogj egy taxit, vagy menj inkább haza valamelyik lánnyal! Csak mindenképpen hívj fel, Regina, hogy ne aggódjak!”. A lány magához szorította a durva takarót a hirtelen jött hideg ellen, és átvetette a lábát az ágy szélén. A lába hideg, nedves padlóhoz ért, és összevonta a szemöldökét az érzéstől. Betonpadló? Felnézett. Ablakok sem voltak. Ez egy pince? Nem emlékezett rá, hogy bármelyik barátjának is lett volna vendégszobája a...

Minden eszébe jutott – a fények a sötét utcán, a járdán csillogó jég. Majdnem elesett. Nem, el is esett. Elpirult a szégyentől, és eszébe jutott, hogy egy erős kéz kapta el a karját, és megakadályozta, hogy a földre essen. Felpillantott, köszönetet akart mondani a megmentőjének, de aztán...

Összerezzent, amikor egy zaj törte meg a csendet, valami hangos és nehéz, egy falnak csapódó ajtó. Megdermedve hallgatózott, lépésekre számított. Ehelyett halk, női zokogást hallott valahol a közelben. Felállt, és óvatos léptekkel az ajtó felé indult, amely a halvány fényben alig volt több, mint egy körvonal.

– Helló! – suttogta, és azon tűnődött, vajon a másik hallja-e őt. Az ajtó kilincséért nyúlt. – Helló? – mondta újra, ezúttal hangosabban.

Nehéz léptek dobbantak a folyosón, és a lány visszarántotta ökölbe szorult kezét. A szívverése hirtelen felgyorsult, lélegzete gyors és felszínes lett, és szédülni kezdett, miközben igyekezett hallgatózni. Egy kulcs zörgött, és a láthatatlan nő sírni kezdett, most már hangosabban, könyörögve. Regina visszabotorkált az ágyra, felhúzta és átkarolta a lábát, próbált kicsire összehúzódni, láthatatlanná válni.

A nő sikoltozni kezdett…

 

Első fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sarah Stratton szeme kinyílt, sikoly töltötte meg a torkát, fojtogatva, ahogy küzdött ellene, miközben a keze az ágya melletti kapcsolóra csapott. Fény árasztotta el a szobát, és felült, minden ismerős részletet alaposan megnézve.

Levegő után kapkodott, mélyen beszívva a levegőt, ami inkább zokogás volt, mint az álmában.

– Hagyd abba! – mondta magának. Álom volt, rémálom, semmi több. A sötétség, a rémület – ezek nem voltak valóságosak. Ezúttal nem. Forró könnyek árasztották el a szemét, és dühösen letörölte őket. Kikászálódott az ágyból, és a szekrényéhez botorkált. Semmi értelme nem volt megpróbálni visszaaludni, úgyis hamarosan fel kell kelnie. Két órát kell megtartania, és dolgozatokat kell javítania. Akár korábban is nekiláthat a napnak. Beiktathatna egy reggeli kocogást, talán megihatna egy igazi kávét a helyi Starbuck’sban, ahelyett, hogy aludna még egy órát. Nem azért, mert félt az álomtól, attól tartott, hogy visszatér a félelem, a tehetetlenség...

– Hagyd abba, Sarah! – ismételte meg.

Gyors, éles mozdulatokkal magára húzta téli futóruháját – meleg leggingset, melegítőfelsőt a magától értetődő sportmelltartó fölé. Már majdnem tavasz volt, de a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a hideg idő kitart itt Buffalóban, különösen reggelente. Hosszú, szőke haját szoros lófarokba fogta, mielőtt lehajolt volna, hogy megkösse a cipőjét. A földszinten előkapta meleg széldzsekijét a szekrényből, zsebre tette a mobiltelefonját és tíz dollárt, majd a kulcsait, miután biztonságosan bezárta maga mögött a bejárati ajtót.

Egy pillanatra megállt, hogy alkalmazkodjon a fagyos levegőhöz, és észrevette a csúszós foltokat az utcára vezető rövid járdán. A lány az álmában – Regina, ahogy nevezte magát – egy ehhez hasonló járdán esett el. Sarah hajthatatlanul megrázta a fejét, visszautasítva az emléket. Álom, emlékeztette magát. Néhány bemelegítő mozgássort tett, nekitámaszkodva az öreg fakorlátnak, kinyújtotta a combizmait. A háziasszonyával közös verandájuk oldalán még égett a villany, de még ennek a szorgalmas hölgynek is túl korán volt. De nem túl korán Sarah-nak.

Gyorsan lekocogott a lépcsőkön, oldalra lépett, és átfutott az elszáradt füvön, hogy kikerülje a csúszós járdát. Az utcán felvette a szokásos tempóját, a lába egyenletesen mozgott, állandó ritmusban vette a levegőt, a teste a jeges reggel ellenére is meleg volt. És végül megengedte magának, hogy elgondolkodjon az álmon, és azon, hogy mit jelenthet.

Évek óta nem látott ilyen rettenetes rémálmot, olyat, amiből sikoltozva ébredt, ami visszahozta a hideget és a nedvességet, a kétségbeesést... a párás lehelet fuvallatát a csupasz arcán, a kéz melegét, ahogy megérintette...

Sarah megállt az üres utca közepén, nehezen lélegzett, szíve hevesen kalapált. Lehajolt, kezét a térdére tette, minden egyes lélegzetvétellel kapkodott a levegő után.

– Hé, jól van? – A férfi hangjára megrándult, és majdnem felbukott, ahogy tágra nyílt szemmel elhátrált. A férfi kinyújtott tenyérrel felemelte a kezét, és ő is elhátrált egy lépést.

– Bocsánat! Csak azt hittem...

Sarah mosolyt erőltetett az arcára, próbált normálisnak látszani, de a férfi arcán látta, hogy nem igazán sikerült neki.

– Nem, én sajnálom! – mondta, és küzdött, hogy kiegyenlítse a légzését. – Nem hallottam, ahogy jött! Igen, jól vagyok. Rossz éjszakám volt!

A másik kocogó bólintott, láthatóan nem hitt neki, de alig várta, hogy elmeneküljön az őrült nőtől. – Ha biztos benne...

– Igen. Igen! – A nő intett a férfinak. – Azért köszönöm, hogy megállt! Nagyra értékelem! – Lassan sétálni kezdett, csípőre tett kézzel, és átkozta a saját hülyeségét. Fel sem nézett, amikor a segítőkész férfi elkocogott mellette, nem akarta látni az aggodalmat, vagy a kíváncsiságot az arcán.

Az álmok, az átkozott, ostoba álmok. Miért tértek vissza? És miért most?

 

Második fejezet

Fordította: Szilvi

 

Az irodájában túl meleg volt. Mivel Kaliforniából jött, Sarah-t mindig meglepte, hogy a keleti parton élő emberek ilyen melegen tartják a szobáikat. Álmos lett tőle, ami csak eszébe juttatta, hogy ma reggel egy órával korábban kelt, és hogy miért. Határozottan az egyetemi íróasztala fölé görnyedt, és próbálta ott tartani a tekintetét olvasás közben azon a valamin, amit manapság az elsőévesek főiskolai esszének neveztek. A háttérben halk zene szólt, egy retro állomás, amely a hatvanas és hetvenes évekből játszott dallamokat, egy másik generáció dalait, amelyek valahogy mégis megérintették a lelkét. De még a Motown édes ritmusai sem tudták enyhíteni az undorát az esszékkel szemben, amelyeket olvasott. Egyáltalán, mit tanítottak ezeknek a gyerekeknek a középiskolában? A felük abszolút nem tudott helyesen írni, a másik felüknek pedig a szókincse nem haladta meg egy tizenhárom évesét. Igaz, a legtöbbjük csak azért járt a világtörténelem órájára, mert muszáj volt, de...

Megcsörrent a telefon. Már felvette az asztali telefonja kagylóját, mire az agya feldolgozta a tényt, hogy a mobilja csörgött. Undorodó sóhajjal leejtette a vezetékes telefonkagylót, és előhalászta a mobilját a kabátzsebéből, amit az egyik közeli irattartó szekrényre hajított.

Megnézve a hívásazonosítót, elmosolyodott, és felcsapta.

– Szia, Cyn!

– Gondolkoztál már azon, hogy mit csináltak az emberek a hívásazonosító előtt? – kérdezte Cyn.

– Felvették a telefont, és reménykedtek a legjobbakban, gondolom. Miért?

Cyn elégedetlen hangot adott ki. – Hogy van Buffalo?

– Hmmm. Jól, azt hiszem. De mindenhol ez a fehér anyag van! Nem tudom pontosan mi az, de hideg és csúszós!

– Érdekesen hangzik. Leszámítva a hideg és csúszós részt.

– Igen, nos, nem igazán. Szóval, nem mintha panaszkodnék – mert dolgozatokat osztályozok, és minden ürügyet elfogadok a szünetre –, de te miért vagy ébren? Süt a nap, legalábbis ott, ahol te vagy. Nem kéne inkább összebújnod azzal a gyönyörű vámpírral, akivel bűnben élsz?

Cyn elutasító sóhajt hallatott.

– Ne légy már ilyen begyöpesedett, Sarah! Túl fiatal vagy még ehhez! Különben is, már megcsináltuk ezt az egész vércsere-dolgot... többször is tulajdonképpen. Párosodtunk, és ez a házasság vámpír megfelelője. Ha már Rómában vagy...

– Oké, pfúj, a vér dologra! Még mindig nem értem, hogy...

– A vérrel kapcsolatos dolog fontos, Sarah! Különösen egy olyan szupervámpírnak, mint Raphael. Ez jelzi, hogy a párja vagyok, ami egyfajta védelmet jelent. És összeköt minket... Nem tudom, hogy meg tudom-e magyarázni. De fontos!

– Rendben, hiszek neked! Most témát váltok. Kérlek, mondd, hogy nincs nyolcvan fok Malibuban!

– Nincsen. Esik az eső, ami azt jelenti, hogy a bennszülöttek meg vannak győződve arról, hogy közeleg a vég, és rituális autós ütközésekkel próbálják megbékíteni a dühös isteneket.

– Jól emlékszem rá. Akkor miért vagy ébren? Alig múlt dél a te oldaladon!

– Részvényesi gyűlés. Utána apámmal és nagyanyámmal reggeliztem. Néha azt hiszem, hogy fel sem ismernénk egymást, ha nem lenne a családi hasonlóság!

Sarah a saját családjára gondolt, és udvarias nevetést erőltetett ki magából. Cyn persze nem dőlt be neki.

– Minden rendben, Sarah?

– Persze, miért?

– Ó, ember, ez gyenge volt! Mi folyik ott?

– Nem, tényleg! Jól vagyok! Valószínűleg csak ez az istenverte időjárás!

– Te voltál az, aki messzire akart költözni a napsütötte Kaliforniából!

– Igen. – Sarah mélyet sóhajtott, és újra azt mondta, halkabban: – Igen.

– Oké, ennyi volt! Ki kell téged ráncigálnunk abból a kisvárosból! Azt hiszem, egy vakáció mindenképpen időszerű!

– Nem lehet, Cyn! Még ha lenne is rá pénzem, ami nincs...

– Nekem van...

– …nem tudok szabadságot kivenni. Két tantárgyat is tanítok, és bizottsági munkával is leterheltek. Én vagyok az új ember, nem vagyok nyugdíjas, és nő vagyok, ami azt jelenti, hogy én kapom az összes szar megbízást, mert tudják, hogy nem utasíthatom vissza.

– Egy hétvége – erősködött Cyn. – Az egyetem nem fog összeomlani, ha kiveszel egy hétvégét! Ugyan már! Valami közeli helyre. Mi van ahhoz a helyhez közel? A Niagara-vízesés? A pokolba is, dehogy! – válaszolta magának. – Tele van turistákkal és azzal a sok vízzel, ami mostanra valószínűleg már jéggé fagyott. Várj, hol jár az eszem? Manhattan! Egy órányi repülőútra van, és istenem, Sarah, a boltok!

– Cyn, én nem tudok! Különben is, biztosan nem találunk szállodai…

– Kinek van szüksége szállodára? Apámnak van ott egy városi háza, vagy lakása, vagy valami ilyesmi. Az mindig üres az évnek ebben az időszakában. Utálja a hideget!

– Oké, rendben! Egy hétvége, Cyn! Ennyi!

– Micsoda zsémbelődés! Ez történik, ha professzor leszel? Ugye nem tweedet viselsz?

Sarah végre felnevetett. Ezúttal igazi nevetéssel, nem az az erőltetett, udvarias nevetés, ami az előbb volt. – Nem, nincs tweed! Attól a cucctól viszketek! Majd kitalálom, melyik légitársaságot hívjam fel, és...

– Nem, majd én elintézek mindent! Nem bízom benned! Van valamelyik hétvége, ami különösen jó neked?

– Nem, nagyjából mindegyik egyforma – vallotta be Sarah, és elgondolkodott sivár életén.

– Hát, Jézusom, Sarah! Nem csoda, hogy szabadságra van szükséged! Jól van. Hadd beszéljek Raphaellel, aztán visszahívlak. Ez jó móka lesz!

– Ha te mondod!

– Dolgozz a hozzáállásodon, kislány! Majd visszahívlak!

Sarah elhúzta a fülétől a telefont, és hirtelen leeresztettnek érezte magát, amikor Cyn megszakította a kapcsolatot. Mesélhetett volna Cynnek ezekről az álmokról. Cyn megértette volna, megpróbált volna segíteni. Elvégre egy vámpírral él együtt, az isten szerelmére. Mit számít egy kis telepatikus álmodás ahhoz képest, hogy a szeretője minden éjjel a vérét szívja? De Sarah soha nem mondta el senkinek. Azóta nem, mióta kijutott onnan.

Talán Cynnek igaza volt. Nagy stressznek volt kitéve az új munkahellyel és az ország másik végébe költözéssel, egy olyan városba, ahol még sosem járt, kivéve az állásinterjút. És Buffalo annyira különbözött L.A.-től vagy akár Berkeley-től, különösen Berkeley-től.

Addig meredt a mobiltelefonja képernyőjére, amíg az el nem sötétült, aztán a zsebébe csúsztatta, és visszatért a dolgozatokhoz. Mostanában már recept nélkül is lehetett kapni tablettákat, altatókat, amelyek ugyanolyan jól, vagy még jobban is hatottak, mint egyes vényköteles gyógyszerek. Talán hazafelé menet megáll a drogériában. Elég baj, hogy Cynthia úgy fog megjelenni, mint egy modell a kifutóról; nem szükséges, hogy Sarah úgy nézzen ki, mint öt havi rossz idő. Még akkor sem, ha Buffalóban élt.

 

Harmadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Malibu, Kalifornia

 

Raphael a teljes alakos tükör előtt állt, és automatikusan a gallérja alá csúsztatta a piros selyemnyakkendőt, miközben figyelte, ahogy Cynthia szórakozottan járkál a háta mögött a szobában. Az ő Cynje általában közvetlen nő volt, de voltak pillanatok... Általában, amikor akart valamit, amiről tudta, hogy a férfi ellenállna. Elmosolyodott, és találkozott a tükörben a pillantásuk, amikor a nő mögé lépett.

– Majd én! – mondta, és elébe siklott, megfogta a nyakkendőt, és végigfuttatta rajta elegáns ujjait.

A férfi készségesen átengedte, mindig örült, amikor a nő kiszolgálta, ami nem volt túl gyakori. Cyn vadul hűséges volt. Ölni is képes lett volna, és már ölt is, hogy megvédje őt és az övéit. De nem volt hajlandó arra, amit az ő idejében női munkáknak tartottak. Majdnem hangosan felnevetett a gondolatra.

A lány elkapta a mosolya szélét, és komoran ránézett.

– Mire gondolsz, vámpír?

– Csak arra, hogy mennyire élvezem, ha megigazítod a nyakkendőmet.

A lány kételkedve hunyorgott.

– Uh huh! – Befejezte a selyem csomózását, és felnyúlt, hogy megigazítsa a gallérját. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy a férfi nyaka mögé érjen, ő pedig a csípőjére tette a kezét, stabilizálta és közelebb húzta, élvezve, ahogy a nő telt mellei a mellkasához nyomódnak. Cyn a férfi arcához emelte az arcát, és Raphael nekilátott a nő finom szájának hosszú és lassú felfedezéséhez, miközben érezte a lány leheletének melegét az arcán.

A teste ugyanúgy reagált rá, mint mindig, a farka vágytelin mozdult, ugyanolyan éhesen vágyott a nő ízére, mintha nem is szeretkeztek volna alig egy órája. Kezét a lány csípőjéről a fenekének határozott ívére csúsztatta, közel húzta magához, és hagyta, hogy megérezze az izgalmát.

– Szexszel akarsz lekenyerezni, Cynem?

– Nincs szükségem arra, hogy lekenyerezzelek! – mormolta a férfi szájára. – Már az enyém vagy!

A férfi elmosolyodott. – Ez igaz, lubimaya. Miért nem kérdezed meg, bármi is legyen az?

A nő megmerevedett a férfi karjaiban, és Raphael mosolya egyre szélesebb lett.

– Bármi is az? – követelte a lány.

Raphael hangosan felnevetett, és a nő annyira hátrahúzódott, hogy behúzzon a férfi mellkasára, azonnal meg is simítva a helyet, mintha attól félt volna, hogy fájdalmat okozott neki. – Átkozott vámpír!

– Á, de én a tiéd vagyok, nem igaz?

A nő mindkét karját a férfi nyaka köré fonta.

– Gondolkodtam – vallotta be lassan. A férfi önelégült mosollyal nézett rá, mire Cyn fintorogva nézett fel rá. – A hétvégén New Yorkba akarok menni!

A férfi a homlokát ráncolta. – Ott havazik.

– De az Manhattan – vásárlás, klubok, múzeumok. Mit számít egy kis hó?

A férfi felvonta az egyik szemöldökét, mire a lány ingerülten csettintett a nyelvével. – Jól van! Emlékszel a barátnőmre, Sarah-ra?

Nem sok barátnőjével találkozott, de a név... – Aki a bárban volt? – kérdezte gyanakodva.

– Pontosan az. Valami – vagy valaki – nyugtalanítja őt. Tudni akarom, hogy mi! Buffalóban van – mondta Cyn egy rosszalló fintorral. – Mintha ez nem lenne elég lehangoló, de nem hiszem, hogy ez az oka. Vagy legalábbis nem csak ez. Manhattanben találkozom vele a hétvégén.

– Tényleg? – A nő dühösen nézett Raphaelre, mire a férfi hozzátette: – Nem hagyhatom, hogy egyedül menj Manhattanbe, Cynem!

A lány pillantása érdeklődővé változott. – Az apámnak van ott egy lakása. Biztos vagyok benne...

– Nekem is van egy helyem – csitította finoman. – Sokkal megfelelőbb szállással, mint az apádé. De nekem, vagy a társamnak nem egyszerű dolog más területére utazni. – Nagy levegőt vett, miközben elgondolkodott Cyn kérésén, és azon, hogy ez a saját célját is szolgálhatja. – Egy hétvége, lubimaya, nem több!

A nő elvigyorodott, és ismét lábujjhegyre állt, hogy keményen szájon csókolja a férfit. – Szeretlek – suttogta.

– Tudom! – mondta a férfi önelégülten.

Újra megütötte a mellkasát. – Mondd ki!

– Te vagy a szívem, a lelkem, az életem!

Szép zöld szemei megteltek könnyel, és köhécselni kezdett, hogy elfedje az érzelmeit. – Beszéljek Duncannel?

– Majd én megteszem! Egyeztetnie kell Krystoffal és Rajmunddal, aki a várost irányítja helyette.

Megcsörrent a telefonja, és megfordult, hogy felvegye az asztalról.

– Duncan – mondta, és felvette. – Néhány pillanat, köszönöm. – Letette a kagylót. – Vannak terveid estére?

– Később edzek Elkével, és talán Mirabelle-lel is, aztán utána kell néznem ennek-annak az interneten, és el kell küldenem néhány jelentést. Semmi komoly.

– Akkor majd Duncan egyeztet veled.

Cyn megragadta a férfit, amikor az elfordult volna, ujjait a rövid hajába fúrta, és lehúzta a fejét egy mély, hosszan tartó csókra.

– Inkább maradhatnánk itthon, és egész éjjel vad majomszexelhetnénk! Hideg van odafent és esik az eső.

A férfi az órájára pillantott. – Három óra, Cynem, és utána megengedem, hogy reggelig szexszel kényeztess!

A lány gonosz pillantást vetett rá. – Megegyeztünk!

A férfi kivette a zakóját a szekrényből, felöltötte, és mozdulatlanul állt, amíg a nő megigazgatta a nyakkendőjét és a hajtókáját.

– Tudod, tényleg szeretlek! – mondta Cyn.

– Én is téged, lubimaya!

 

***

 

Raphael a tárgyalóasztalnál ült, és figyelte, ahogy Duncan kivezeti az utolsó emberi vendégüket is a teremből. Érezte, ahogy a hullámverés nekicsapódik az alatta lévő sziklának, és megrezegteti a padlót a lába alatt. Ez volt az egyik oka annak, hogy ezt a helyet választotta otthona felépítéséhez. Szerette az óceánt, az ősi energiát, az illatát és érzetét, a hold ezüstös csillogását a fekete vízen.

– Uram! – Duncan becsukta az ajtót, és átment a szobán, majd helyet foglalt a Raphaeltől jobbra lévő széken. – Jól ment, azt hiszem!

– Igen, Duncan. Bármennyire is nem szeretek emberekkel foglalkozni, ez a befektetés ígéretes. – Hátratolta a székét, és keresztbe tette a lábát a térdén. – Mondd csak, Rajmund még mindig találkozót kér?

Duncan kimutatta értetlenségét a témaváltás miatt.

– Igen, uram!

– Cynthia Manhattanbe akar látogatni.

Duncan a homlokát ráncolta.

– Nagyon hideg van ott az évnek ebben a szakában.

Raphael a hadnagya szemébe nézett, és elmosolyodott.

– Ez volt az én reakcióm is. Sajnos Cyn meg van győződve róla, hogy a barátnőjének, Sarah-nak szüksége van... egy barátra, hogy úgy mondjam.

– Értem!

– Intézd el az előkészületeket, kérlek, Duncan! Egyeztesd Cynnel az időpontot, és mindenhez a mi embereinket vedd igénybe, beleértve Sarah utazását is! Ő Cyn barátnője, nem az enyém. Nagyon keveset tudok róla.

– Értem, uram! Mi lesz Krystoffal?

– Majd én felveszem a kapcsolatot Krystoffal, de mindketten tudjuk, ki Manhattan igazi ura!

– Akkor hívjam fel Rajmundot?

Raphael bólintott. – Tudod, mit akarunk, Duncan!

– Uram! – Duncan enyhén meghajolt, és elhagyta a szobát.

Raphael lassan felállt, kinyújtózkodva teljes magasságába. Nem tervezte ilyen hamar meglátogatni New Yorkot, de talán így lesz a legjobb. Krystof egyre jobban hanyatlott. Ez nyilvánvaló volt. És az öregedő lord gyermekei között csak egyetlen vámpír volt, akinek elég ereje volt ahhoz, hogy elfoglalja és megtartsa a területet. Ideje volt új rendet teremteni Észak-Amerika Vámpírtanácsában, és mi lehetne egy jobb kezdet, mint a két part közötti szövetség?

Negyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

New York, New York-Manhattan

 

Sarah egy nagy, fekete terepjáróban ült, és a sötétített ablakokon keresztül nézve a várost, úgy érezte magát, mint egy kis szereplő valami filmben, ahol a titkosszolgálat sürgeti az elnököt egy sötét, külföldi fővárosban. Egyfolytában arra várt, hogy rosszfiúk ugranak eléjük fegyverrel a kezükben. Bár, ha jobban belegondolt, biztos volt benne, hogy a Titkosszolgálat is tanulhatott volna egyet s mást ezektől a vámpír fickóktól.

Három terepjáró volt, ők a másodikban, egy elöl és egy hátul, teletömve nagydarab, tréfát nem ismerő vámpírokkal. A középső járműben ült Cynnel és Raphaellel, valamint Raphael hadnagyával, Duncannel. Az első ülésen két biztonsági ember ült, köztük a hegyméretű, akit Cyn Jurónak hívott. Nyilvánvalóan ő volt az egész főnöke. Az összes vámpír biztonsági ember ezeket a gyönyörű, szénfekete gyapjúból készült öltözékeket viselte, amelyek egyesek puszta fizikai méreteit tekintve, bizonyára egyedi készítésűek voltak. És ez mennyire volt furcsa? A legújabb vámpír biztonságiőr öltözék... szénfekete gyapjú. Még a közöttük lévő egyetlen nő is azt viselt... és úgy nézett ki, mint aki képes lenne kettétörni Sarah-t, ami valószínűleg sikerülne is neki. Duncan ugyanezt viselte, bár más inggel és nyakkendővel. És persze Raphael öltözéke valószínűleg többe került, mint Sarah háromhavi tanársegédi fizetése.

Szemügyre vette a vámpírlordot, aki a középső ülésen ült előtte, egyik karjával átkarolva Cynt, egymáshoz hajtva a fejüket, miközben oda-vissza mormogtak. Be kellett ismernie, hogy a férfi megfélemlítette. Túlvilágian jóképű volt, egy életre kelt szobrászati remekmű. És bár ritkán szólalt meg – legalábbis a lány nem hallotta –, amikor belépett egy szobába, azonnal a figyelem középpontjába került. Olyan volt, mint egy hatalmas nap, amelynek gravitációja minden mást – bolygókat, csillagokat, elhaladó meteorokat – a pályájára vonzott, pusztán a létezésével. Kivéve Cynt. Cyn sosem volt az a fajta, aki a fényét a persely alá rejtette, de amikor ő és Raphael együtt voltak, mindketten egy kicsit fényesebben égtek.

Ami pedig Sarah-t illeti, biztos volt benne, hogy Raphael észre sem vette volna őt, ha nincs Cyn. Nem azért, mert udvariatlan volt, vagy ilyesmi, hanem mert őszintén szólva a lány nem került a radarjára. Ami neki nem is volt ellenére, mert végső soron a férfi egy ijesztő fickó volt.

A sofőr hirtelen káromkodni kezdett, és a fékre taposott, amikor az előttük lévő terepjáró ugyanezt tette. Sarah a biztonsági övének szíjába kapaszkodott. Ő volt az egyetlen, aki használt ilyet. A vámpíroknak valószínűleg nem volt szükségük rá, és ami azt illeti, Cynnek sem, amiatt, hogy Raphael soha nem vette le róla a kezét. A terepjárók ismét elindultak, átszáguldottak Manhattanen, büntetlenül áthajtva a jelzőlámpákon. Feltételezte, hogy egy olyan városban, ahol ennyi méltóság van, az emberek hozzászoktak az ilyen autókonvojokhoz. Rengetegen dudáltak, de hát mikor nem dudáltak New Yorkban? Valószínűleg ezért hívták a várost soha nem alvó városnak, ki tudna aludni ennyi zaj mellett?

A mellette ülő Duncanre pillantott. A vámpírok közül ő tűnt a legemberibbnek, de Cyn biztosította róla, hogy Duncan majdnem olyan erős, mint maga Raphael. A férfi elkapta a lány pillantását, és szórakozottan elmosolyodott, éppen akkor, amikor mindhárom terepjáró befordult a Chopin’s mögötti sikátorba. Manhattan legdrágább és legtrendibb klubja vámpírok tulajdonában volt. Ki gondolta volna? Bár ez valójában eléggé helyénvalónak tűnt, tekintve az elit klub szokásos vendégkörét, amely olyan emberekből állt, akik semmi másról nem voltak híresek, csak arról, hogy véletlenül rengeteg pénzzel születtek, amit magukra költhettek. Ellentétben azonban ezekkel a csillogó emberekkel, akik a paparazzók szeme láttára érkeztek a főbejárathoz – ami a Chopin’sbe járás lényege volt –, Raphael és a csoportja a háztömböt megkerülve egy nyilvánvalóan nagyon privát bejárathoz érkezett.

Ez a bejárat egy sikátorban volt, de aligha egy tipikus sikátori bejárat. Valami plüssből és csillogó anyagból készült, sötétarany színű napellenző húzódott egyetlen ajtó fölött, alatta sötétkék futószőnyeggel. És a többi épület vakító mozgásérzékelős fényei helyett, amelyek mellett elhaladtak, egy visszafogott, lágy ragyogás emelte ki a napellenző aranyát, és szórta szét a sötét sikátorban.

A terepjárók megálltak, Raphael járműve állt meg a legközelebb a bejárathoz. A biztonsági személyzet szállt ki először, kiözönlött a két kísérőautóból. A vámpírok közül többen mindkét irányba elrohantak, nyilván azért, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy senki sem ólálkodik a közelben, míg a többiek félkörben foglaltak helyet a terepjáró körül. Az első ülésen Juro nem mozdult, azon kívül, hogy néhányszor a szájához emelte a csuklóját. Egy rádiós mikrofon volt rajta, és Sarah észrevette, hogy fülhallgatót is visel, megint csak úgy, mint a titkosszolgálat emberei. Lenyűgöző.

Minden különösebb figyelmeztetés nélkül, hirtelen mindenki mozgásba lendült. Juro gyorsabban ugrott ki a terepjáróból, mint ahogy azt Sarah követni tudta volna. A jármű épület felőli oldalán kinyíltak az ajtók, és ugyanabban a pillanatban a klub hátsó ajtaja is kifelé lendült üdvözlésképpen. A biztonsági embereivel ellentétben, Raphael nem sietett, kecsesen kicsúszott a terepjáróból, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen Cynnek – mintha szüksége lenne rá, gondolta Sarah mosolyogva. Mégis édes volt, ahogy várt, ahogy megcsókolta Cyn kezét, és a karjába penderítette, miközben mindketten nevettek. És biztos, hogy gyönyörű párt alkottak, Cyn a testéhez simuló fekete, kötött ruhájában, azokon a végtelen hosszú lábain egy pár halálos, tűsarkú cipővel, Raphael pedig egy sportos kabátban a fekete kasmír garbó és nadrág fölött. Sarah felsóhajtott. Igazán ironikus, hogy a barátaik közül éppen a cinikus Cyn volt az, aki beleszeretett egy olyan fickóba, aki nyilvánvalóan igazi romantikus.

– Hé, Sarah! – szakította félbe Cyn az elmélkedését. – Jössz velünk?

Sarah felnézett és elvigyorodott. Ez már az a Cyn volt, akit ismert. – Igen, igen! – Átcsúszott az ülésen, és öntudatosan rángatta lefelé a combján piros selyemruhájának rövid szoknyáját. Gyönyörű ruha volt. Cynnel ma egy kis bevásárlóterápiát végeztek, bebarangolva egész Manhattant, és úgy költötték a pénzt, mintha mindkettőjüknek lett volna. Cyn gyengéden ösztökélte Sarah-t, hogy meséljen arról, mi bántja, de nem az a típus volt, aki túlságosan erőltetné. Túl sok saját problémája volt ahhoz, hogy akaratlanul is beleássa magát valaki más problémájába. Ehelyett egy nagyon kellemes délutánt töltöttek együtt, vásárolgattak, kávét ittak, pletykáltak a közös barátokról. Mire visszatértek a városi házba, Sarah meggyőzte Cynt, hogy egyszerűen csak honvágya van az új városban töltött váratlanul hosszú tél után.

Emellett ez a nap volt a legjobb terápia, amit kérhetett volna. Néhány gondtalan órát töltött egy jó barátnőjével a világ egyik legnagyszerűbb városában, fantasztikus áron jutott ehhez a gyönyörű ruhához és a hozzá illő gyönyörű cipőhöz, és egyszer sem aggódott azok miatt az átkozott álmok miatt. És most éppen táncolni készült Manhattan egyik legmenőbb klubjában.

De kizárt, hogy úgy ki tudott volna szállni ebből a hülye terepjáróból, hogy ne villantson mindenkinek, aki csak a környéken volt.

Cyn visszasétált a terepjáró nyitott ajtajához.

– Gyere! Elállom a kilátást!

Sarah felnevetett, és röviden megérintette a járdát, mielőtt a meglepően mély szőnyegre lépett. Szép szőnyeg, gondolta. Túl szép ahhoz, hogy ilyen időben kint legyen. Azon tűnődött, vajon csak Raphael miatt rakták-e ki, amikor a gondolatai megakadtak, mert hirtelen minden szőrszála égnek meredt. A bőre szinte fájdalmasan bizsergett, ahogy valami nagyon is hatalmas, elektrosztatikus töltéshez hasonló valami végigsöpört az egész sikátoron.

– Mi a fene? – kapkodott a levegő után.

Cyn gondtalanul megragadta a karját. – Vámpírok! – súgta Sarah fülébe. – Túl sok, és túl erős egy helyen! Szuper territoriálisak. Ez Rajmund városa – egyébként RYE-mund, de Rajnak hívják –, mindenesetre ez az ő városa, de Raphael a legerősebb vámpír, ami azt jelenti, hogy az összes biztonsági ember maximális készültségben van. Ösztönös késztetésük van, hogy megvédjék az urukat. Senki sem fenyeget senkit, de ez egy automatikus reakció. Most egyszerre mutatták ki az erejüket, de egy perc múlva lecsillapodnak.

– Cyn! – szólította meg Raphael mély, bársonyos hangja, és Cyn előre sietett hozzá, ahol a klub ajtaja előtt várakozott. Megveregetve Sarah vállát, Cyn Duncanre hagyta, és Raphael karja alá lépett, és felemelte az arcát egy csókra. A férfi ajkai elidőztek Cyn száján, mielőtt közelebb hajolt volna, és valamit a fülébe súgott, valamit, amire Cyn halk, fülledt nevetéssel válaszolt, amire minden férfi hallótávolságon belül elfordította a fejét, hogy megnézze.

– Ez bizonyára furcsa lehet Önnek!

Sarah Duncanre pillantott. – Olyan, mint a királyi család, azt hiszem, nem?

Duncan bólintott. – Pontosan! Lord Raphael egy herceg látogatóban, vagy ha pontosak akarunk lenni, közelebb áll a királyhoz. Vannak formaságok, amelyeket be kell tartani, különösen, hogy ez egy vámpír királyság. Egyetlen rossz mozdulat... jelentős erőszakot eredményezhet. Valami, amit mindannyian el akarunk kerülni!

– Feltétlenül! – értett egyet Sarah buzgón. Volt egy olyan érzése, hogy bármilyen erőszak nagyon rosszul esne egy bizonyos tanársegédnek. Mellette Duncan elmosolyodott, mintha tudatában lett volna a gondolatainak.

– Amint leültünk a beltérben, mindenki elhelyezkedik.

– Rendben.

– Mehetünk? – A nyitott ajtó felé mutatott, ahol Cyn és Raphael már eltűnt, a biztonsági embereik felével együtt.

Miután beértek, gyorsan végigmentek egy hosszú folyosón, és egy kis előszobán. Sarah érezte a dobpergés halk lüktetését a tőlük jobbra lévő ajtóból, amely bőrrel volt borítva. Sarah számára túlságosan is szívdobogásnak hangzott, de ez valószínűleg csak a képzelete volt, tekintettel a jelenlévő társaságra. Az ajtó kinyílt, beengedve a zenét és a nevetést, egy klub jellegzetes hangjait, a beszélgetések duruzsolásával és a kristályok halk csilingelésével együtt. Ez végül is a Chopin’s volt, nem valami bár a szomsédságból.

Sarah a csoport közepén találta magát, és nem is annyira a saját irányítása alatt mozgott, mint inkább az általános mozgás sodrában. Átmentek egy újabb bőrrel borított ajtón, és valamiféle VIP-helyiségbe jutottak, hosszú bárpultokkal és meglepően üres táncparkettel. Az egyik falnál volt néhány asztal, de többnyire alacsony, nyitott, fekete bőrből készült ülőpadok voltak, krómozott és üveg dohányzóasztalokkal, és alkalmanként egy-egy szabadon álló bőrszékkel. Az asztalokon gyertyák égtek, de a fény nagy része a fali lámpákból áradt, amelyek fénye a sötét mennyezet felé sugárzott, ahonnan visszaverődve finom árnyékokat vetett.

Ahogy Sarah mindezt felmérte, észrevette, hogy a helyiségben minden szem rájuk szegeződik. A táncparkett üres volt, mert mindenki szinte ijesztő intenzitással Raphaelre koncentrált. És észrevett még valamit. A nézők közül sokan vámpírok voltak, a szemük csillogott a sötét teremben, ahogy követték a hatalmas vámpírlord haladását. Tekintetükben félelem és vágy keveredett, mintha nem tudnák, hogy az életükért fussanak-e, vagy inkább a lábai elé vessék magukat.

A túlsó falon rövid időre kinyílt egy pár dupla ajtó, és beengedte a sokkal hangosabb zenét és a harsány zajt. És valami mást is. A légnyomás hirtelen lecsökkent, és Sarah megtántorodott volna, ha Duncan nem fogja meg a karját.

– Most mi van? – mormolta.

– Rajmund – mondta Duncan halkan.