5.-6.-7.-8.-9. Fejezet

 

Ötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Sarah a légzésére koncentrált, amikor a nagydarab vámpír elindult feléjük a helyiségen keresztül. Magas volt, mint Raphael, de szőke, rövidre vágott haja, és tiszta kék szemei voltak egy jellegzetesen szláv arcban. Magas, sima járomcsontok, kissé keskeny szemek, erős állkapocs, és gyönyörű, fehér fogakkal teli mosoly. Elegánsan volt öltözve,  szmokingot és ropogósan fehér, sima, lapos redőkkel díszített inget viselt. De az ing nyaka nyitva volt, a felső gomb kigombolva, és a fekete nyakkendő lazán lógott, mintha csak most oldotta volna ki.

A zene még mindig szólt, de az a kevés beszélgetés, ami eddig folyt, most abbamaradt, mivel mindenki, ember és vámpír egyaránt, visszatartotta a lélegzetét, várva, hogy mi fog történni. Sarah gyorsan körülnézett, és azon gondolkodott, hogy nem kellene-e aggódnia. De Raphael biztonsági emberei nem tűntek aggódónak – vagy legalábbis nem aggódtak jobban, mint egész éjjel –, és Cyn lazán támaszkodott Raphael oldalának.

Visszafordította a tekintetét az újonnan érkezettre, és rájött, hogy abban a pusztító mosolyban nincsenek agyarak. Egyik vámpír sem villantott látható agyarakat. Valószínűleg valami protokolláris dolog, mint például, hogy a békekötésre sem vihetsz fegyvert.

Raj megállt közvetlenül Raphael biztonsági főnöke előtt, és egy olyan vigyort villantott a hatalmas Juróra, amely egyszerre volt barátságos és kihívó. A nyomás egyre erősödött Sarah mellkasában, és a lány kezdett azon tűnődni, vajon túléli-e az éjszaka üdvözlő részét, nemhogy azt, ami utána következik. Juro nem reagált, azon kívül, hogy félreállt, miközben Raj egyetlen lépést tett előre, és enyhén meghajolt. – Uram!

– Rajmund! – nyugtázta Raphael.

Nyilvánvalóan a vámpírok nem pazarolják a szavakat, gondolta Sarah, kissé ingerülten, és azon tűnődött, vajon meddig fog ez még tartani. Az új cipője látványos volt, és a tíz centis sarok csodát tett a lábával, de sosem ilyen álldogálásra szánták.

– Erre, uram! – mondta Rajmund könnyedén, mintha valami néma beszélgetést folytatna. És talán így is volt. Hallott már pletykákat a vámpírok telepatikus képességeiről, de még nem volt alkalma megkérdezni Cynt erről. Ami azt illeti, nem volt benne biztos, hogy a barátnője egyáltalán megmondaná-e, ha megkérdezi. Voltak dolgok, amiket Cyn önként vállalt, és voltak, nos... Sarah ezt meg tudta érteni. Végül is Cyn elsősorban Raphaelhez volt hűséges.

– És ő kicsoda?

Sarah felnézett, és a tekintetét szépen megragadta egy jégkék szempár. Felszikrázott az energia, ahogy a testében minden idegszál hirtelen felébredt, és boldogan zümmögni kezdett.

Kényszerítette magát, hogy megmozduljon, hogy kinyújtsa a kezét. Érezte a férfi ujjainak erejét, ahogy az övéi köré fonódtak, egészen kicsi volt a keze a férfiében. Nemcsak magas volt, hanem nagy is. A vállai, a felkarja és a mellkasa hatalmas volt, keskeny csípőre és izmos combokra keskenyedett, és... ó, istenem. Sarah mindig is szerette a nagydarab férfiakat. Persze a legtöbb férfi hozzá képest nagy volt, de ő a nagydarab férfiakat szerette, azokat, akikből forróság áradt, olyan feltekeredett energia, amely arra figyelmeztetett, hogy bármelyik pillanatban akcióba lendülhetnek. Az ilyen férfiakban volt valami visszafogott erőszak, valami alfahím arrogancia, ami azt sugallta, hogy minden ellenféllel szembenéznek, és minden egyes ellenfelet le tudnak győzni. Ez, mondta magának, egy vámpír. Hirtelen megértette, miről beszélt Cyn, milyen érzés, amikor ez a sok erő és energia csak rád összpontosul.

A férfi elmosolyodott – egy lassú, lusta mosoly, amely egy ezredmásodperc alatt elszívta azt a kevéske levegőt, ami még a tüdejében maradt, így a lány levegő után kapkodott, de  igyekezett nem mutatni. Valami a férfi szemében azt súgta neki, hogy egyébként is tudja, és hirtelen élénk képek támadtak benne egy sötét szobában lévő meztelen testekről. De nem. A férfi égve hagyná a villanyt, hogy azok a jeges szemek a lány testének minden rezdülését figyelemmel követhessék, ahogyan vonaglik. Jézusom, Sarah, szedd össze magad!

A tekintete a férfi arcára villant, és rájött, hogy úgy bámult, mint egy idióta, amikor a férfi gazdag, nyugodt hangon azt mondta: – Rajmund Gregor. Raj, a barátaimnak. – A szavai mélyek és dübörgőek voltak, alul a rekeszizmában kezdődtek, és hosszú utat tettek meg azon a csodálatos mellkason keresztül egészen a lány füléig.

A szeme vidáman csillogott, és Sarah az ajkába harapott, küzdve a késztetés ellen, hogy még közelebb kerüljön hozzá, hogy érezze azt a nagy testet, ahogy körülöleli... Mi volt a baja? Nagyot nyelt, és sikerült szalonképes mosolyt varázsolnia az arcára. – Cyn barátnője, Sarah Stratton vagyok – mondta, és átkozta világos bőrét, miközben a pír felhevítette az arcát.

Raj csak jókedvűen felnevetett, és hatalmas kezét a lány hátára tette.

– Üljünk le, édesem! – mondta, és gyöngéden irányítva Raphael után vezette. Egy vámpír, akit Sarah nem ismert fel, előrement, és kinyitott egy újabb ajtót előttük. Juro rövid időre eltűnt ebben az új helyiségben, majd újra megjelent, és biccentett.

A szoba egyértelműen a nagyon zártkörű partik számára volt fenntartva. A berendezése nagyjából ugyanolyan volt, mint a VIP-teremé, amelyen átmentek, de a bőr puhább volt, az asztalok króm helyett csiszolt acélból készültek, az üveglapok pedig vastagabbak és csillogóbbak voltak. Raphael és Cyn odasétáltak a legnagyobb, ülőgarnitúra-szerű kanapéhoz – fekete bőrből készült és a falhoz simult, előtte alacsony, üveg dohányzóasztal helyezkedett el. Leültek egymás mellé, míg Duncan egy öblös bőrfotelben foglalt helyet Raphaellel szemben, az asztal túloldalán. Sarah Cyn másik oldalára ült, és igyekezett figyelmen kívül hagyni Raj gonosz vigyorát, amely veszélyes estét ígért. Nekidőlt a puha bőrnek, és úgy tett, mintha érdekelné a berendezés.

A helyiség elég kicsi volt ahhoz, hogy inkább melegnek és meghittnek, mintsem elszigeteltnek érződjön – ezt az érzést fokozta a VIP-teremre néző üvegfal. Sarah-nak eszébe jutott, hogy a másik oldalról fekete, lakkozott falnak látszott. Innen bentről azonban enyhén áttetsző üveg volt, amely tiszta rálátást biztosított mindenre, ami a nagyobb teremben történt. Hirtelen életre keltek a hangszórók, hallhatóvá téve a zenét és a beszélgetések moraját, ahogy a klub vendégei – emberek és vámpírok – folytatták a félbeszakított szórakozást.

Az egyik fal előtt végig bárpult húzódott, és Sarah látta a különböző, legjobb minőségű alkoholos italok címkéi sorát, amelyek közül sokat felismert a szülei bárpultjából. Persze az már régen volt, az álmok előtt... és ami utána jött. Félretolta az emléket, és inkább a csiszolt mahagóni pulton várakozó ezüst pezsgősvödörre koncentrált, benne egy palack jól behűtöttnek tűnő Krug Grande Cuvee-vel. Már szinte érezte a buborékokat a nyelvén. De várjunk csak! A vámpírok ittak? Mármint a vért leszámítva.

Raj még mindig állt, egyik keze a kanapé háttámláján nyugodott.

– Van itt egy teljes bárpult, uram – mondta Raj, megválaszolva a lány ki nem mondott kérdését. – Danny – mutatott a vámpírra, aki kinyitotta előttük az ajtót. Magas és karcsú volt, vonzóan jóképű, mokka színű arcbőrrel és egy bonyolult tetoválással, amely a nyakánál indult, majd eltűnt az inge alatt. Bólintott, amikor Raj kimondta a nevét, és egy olyan férfi magabiztosságával mosolygott rá, aki tisztában volt vele, hogy a nők vonzónak találják.

– Danny – folytatta Raj –, bármit elkészít, amit csak szeretne. Ha itt nincs, a főbárban biztosan tartunk ilyet. És természetesen vér is rendelkezésre áll, bármilyen formában, amit csak szeretne! – Amikor ezt mondta, elkapta Sarah tekintetét, és egy pillanatra megragadta, mielőtt hagyta volna, hogy  meleg simogatásként végigvándoroljon a lány testén, a mellein keresztül le a csupasz lábán a nagyon magas sarkú cipőjéig, és onnan vissza. Sarah kissé megremegett a férfi vizsgálódásának hatására, amitől Raj magabiztosan elmosolyodott. Nem Danny volt az egyetlen vámpír a helyiségben, aki tudta, hogy tetszik a nőknek.

Sarah ellenállt a késztetésnek, hogy lefelé rángassa a szoknyáját, és szórakozottan azon tűnődött, vajon a vámpírok falkában járnak-e – mintha Raj összes vámpírja nőcsábász lenne, míg Raphael összes vámpírja olyan erős, csendes típus, mint amilyen ő is volt. Persze Raphael emberei ellenséges területen voltak, szóval valószínűleg ez is közrejátszott. De Raj valahogy fiatalabbnak, gondtalanabbnak tűnt. Raphael hatalmas tekintélyt sugárzott, azt a magabiztosságot, hogy senki sem merne keresztbe tenni neki. Sarah szerint Rajnak sem merne senki sem keresztbe tenni, de ez azért volt, mert átkozottul veszélyesnek tűnt.

Látta, hogy Raphael valamit súg Cyn fülébe. A barátnője bosszúsan felsóhajtott, de felállt, és magával húzta Sarah-t is.

– Gyere, Sarah! – mondta, miközben sietve megkerülte az üvegasztalt. – Minket, nőneműeket a bárba száműztek, amíg a nagymenők komoly dolgokról tárgyalnak!

Sarah Raphaelre pillantott, de a férfi figyelme Cynre szegeződött, a szeme ezüstösen csillogott, az ajka pedig szelíd mosolyra görbült. – Köszönöm, lubimaya! – mondta.

Cyn elutasítóan fújt egyet, de rávigyorgott a férfira, mielőtt odavonszolta volna Sarah-t a bárpulthoz, ahol egy pohár finom pezsgő várta, rajta a nevével.

Raj figyelte a két nőt, ahogy átsétálnak a padlón, és felmásznak a magas bárszékekre. El kellett ismernie, hogy Raphael nője, Cynthia lenyűgöző volt. De olyan volt, mint egy egzotikus állat, valami vad, bájos és teljesen kiszámíthatatlan. Volt egy olyan érzése, hogy a nő egy pokolfajzat lehet az ágyban, de azon kívül rengeteg munkával jár. Raj ízlésének túl sok munkával.

A barátnője, Sarah, viszont valami más volt. Nyilvánvaló volt, hogy úgy érezte, alulmaradt a feltűnően gyönyörű Cynthiával szemben, de ez kár volt, mert a maga nemében elbűvölő nő volt. Ha átsétálna az ajtón kívüli helyiségen, minden vámpír szeme követné annak a feszes kis seggének minden apró mozdulatát. Alacsonyabb volt, mint Cyn, talán 163 centis lehetett a magassarkú cipők nélkül, de ennek a fele láb volt, a többi pedig csupa buja gömbölyűség. A mellét eltakarta a vörös selyemruhája, de szépen kitöltötte. Elég szépen ahhoz, hogy már előre tudta, milyen íze lesz, amikor a száját ráteszi a feszes mellbimbókra, amelyek a felette feszülő anyaghoz nyomódnak. A lány hátradőlt a bárszéken, hosszú, szőke haját átdobta az egyik válla fölött, és keresztbe tette a lábát. Raj érezte, ahogy megkeményedik a várakozástól.

– Rajmund!

Raj pislogott, és azonnal visszaterelte a figyelemét.

– Uram! – Leült a bőrkanapéra, és úgy fordult, hogy szembekerüljön a vámpírlorddal. Duncan félrelökte az alacsony asztalt, és közelebb húzta a fotelt, hogy ők hárman beszélgethessenek.

– Találkozni akartál – mondta Raphael.

Raj egy pillanatig némán tanulmányozta őt. A következő szavai nagy valószínűséggel elítélhetik őt, ha Raphael az ellensége. Rajnak elég ereje volt, hogy legyőzze a saját mesterét, ha és amennyiben úgy dönt, hogy megteszi ezt a lépést. De nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy képes lenne-e legyőzni Raphaelt, és nem lehetett biztos benne, hogy a vámpírlord hol áll, ha a tanácsban lévő társairól van szó. Másrészt Raj bízott Duncanben – már amennyire bízott minden olyan vámpírban, aki nem a saját teremtménye volt. És Duncan támogatta ezt a beszélgetést.

– Ön ott volt a tavaly őszi tanácsülésen, uram – mondta Raj Raphaelnek. – Láthatta, hogy Lord Krystof már... nem az, aki volt. Gyengül, és vele együtt egész északkelet is gyengül. Egyes vámpírok már engedély nélkül nemzik a saját gyermekeiket, magán hűbérbirtokokat építenek a területen belül.

Raphael a homlokát ráncolta.

– Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet!

– De Ön tudta, hogy valami nincs rendben!

– Sejtettem.

Raj felsóhajtott belül. Hatalmas vámpírok között beszélgetni olyan volt, mint sárban úszni; nem volt tiszta út, és túl sok láthatatlan veszély fenyegetett. Minden szó fegyverré vált, és ami kimondatlanul maradt, az gyakran sokkal többet közvetített, mint amit kimondtak. Másrészt a bátorság erény volt.

– Fogytán az idő, uram! Még a vámpíroknak is. Tudnom kell, hogy semleges kíván-e maradni, ahogyan délen is tette!?

– És miért ne tenném?

– Mert Krystof egyszer szívességet tett Önnek.

– Tényleg?

– Krystof elmesélte, uram, hogy amikor Ön ideérkezett ebbe az országba, eljött az udvarába, és ő megengedte, hogy átutazzon a nyugati partra, hogy megalapítsa a saját területét.

Raphael fekete tekintete élesen Rajra szegeződött. Lassú mosolyban kivillantotta a fogait, őszintén szórakozónak látszott, de semmi barátságos nem volt benne.

– Tényleg azt hiszed, hogy meg tudott volna állítani, Rajmund?

Raj lenyelte az ingerültségét, szétválasztva a saját véleményét a mestere képzelgéseitől.

– Nem! – felelte kifejezéstelenül. – Nem, uram, de Krystof hisz benne, és talán felhívná Önt, ha fenyegetve érezné magát. Arra gondoltam, hogy talán van valami tartós szimpátiája iránta, amire reagálna.

– Engem a stabilitás érdekel! Ha Krystof képtelen megtartani a területét, az mindannyiunkat veszélyeztet!

Raj bólintott, úgy gondolta, ez a legjobb válasz, amit kaphat. Meglepődött, amikor Raphael tovább beszélt.

– Régóta úgy érzem, hogy több együttműködésre lenne szükség a területek között – mondta nyugodtan, keresztbe téve a lábát, és elsimítva a láthatatlan gyűrődéseket. – Úgy vélem, hogy benned és bennem sok közös van.

– Uram?

– Egy bizonyos szemléletmód, Rajmund! A gyakorlatias hozzáállás az üzleti élethez. – Egyenesen Raj szemébe nézett. – Ha valaha is adódna rá alkalom, úgy vélem, mindkettőnknek, és a vámpírpopuláció egészének hasznára válna, ha a jövőben... konzultálnánk!

Jézus Krisztus, Raphael nemcsak hallgatólagos beleegyezését adta, hogy Raj megdöntse Krystofot, hanem egy kibaszott szövetséget is javasolt. Azzal, hogy Raj uralkodik északkeleten, Raphael pedig az egész nyugaton, nagyot lépnének Észak-Amerika vámpírpopulációjának ellenőrzésében. A többi Lord véres gyilkosságot kiáltana, ha ezt megtudná. A Lordok soha semmiben sem működtek együtt; ez szinte lehetetlenné tette az egymással való üzletelést. De ha ő és Raphael...

– Mit gondolsz Délről? – folytatta Raphael lazán, mintha nem éppen az előbb dobott volna egy politikai bombát Raj ölébe.

– Forró és ragacsos – mondta Raj vigyorogva. – De kétlem, hogy erre gondolt.

Raphael arcán pengeéles mosoly jelent meg.

– Meglepett, amikor Anthony ragadta magához az irányítást – folytatta Raj komolyabb hangnemben. – Azt hittem, elégedett New Orleansban.

– Így is volt – erősítette meg Duncan. – Jabril hagyta, hogy úgy irányítsa New Orleanst, ahogy akarja, amíg fizette a sarcot. De aztán a hurrikán eltörölte a birtokainak felét és elvitte az embereinek is több mint a felét.

– Annyit? – mondta Raj meglepődve.

– Legalább – mondta Duncan bólintva. – A konkrét számokkal kapcsolatban nagyon titokzatos, de nem titok, hogy máskülönben nem ment volna a területre.

Raj elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Nem ismerem annyira jól Anthonyt, de véleményem szerint nincs annyi ereje, hogy sokáig megtartsa a területet.

Raphael megvonta a vállát.

– Anthonynak szüksége volt bizonyos segítségre, különösen Jabril meglehetősen szövevényes pénzügyeit illetően. Az egyik emberem, Jaclyn, meglehetősen jártas az ilyen ügyekben, és egyelőre délen marad.

Raj arca kifejezéstelen maradt, miközben Duncan és Raphael közé nézett, ismét meglepődve a beszélgetésük nyersességén. Raphael szinte egyenesen kimondta, hogy Anthony csak Raphael támogatása miatt képes megtartani a területét. Ezt Raphael az új együttműködési politikája bizonyítékának szánta?

– Ahogy mondta is, uram – mondta végül Raj, Raphael felé biccentve –, a stabilitás a cél mindannyiunk számára. Enyhén szólva... nyugtalanító lenne, ha Dél ilyen hamar újabb veszteséget szenvedne el!

– Igen – értett egyet Raphael, a tekintetét felemelve követte társát, aki elhagyta a bárpult melletti ülőhelyét, és most visszatért a kanapéhoz. – Lubimaya – mondta.

– Lejárt az idő, szépfiú! – felelte a nő, megfogta Raphael kezét, és talpra rántotta. – Táncolni akarok! – Cyn az üvegfalon keresztül a VIP-terem felé mutatott. A táncparkett ismét megtelt vonagló testekkel, amelyek közül néhányan valóban táncoltak.

– Uram – mondta Raj, és felállt Raphael mellé. – Ha óhajtja, teljesen leengedhetem az ablakot!

– Tökéletes! – döntötte el Cynthia. – Csatlakozzunk a bulihoz!

Raj Raphaelre pillantott, aki egy pillanatra megvonta a vállát, majd bólintott. Raj a válla fölött jelzett Dannynek, aki benyúlt a bárpult alá, és megnyomta a vezérlőt, aminek hatására a füstös üvegfal lecsúszott a padlóban lévő résbe.

Zene és zaj zúdult rájuk, marihuána, emberi izzadság és kölni szagával együtt. A teremben teljes lendülettel pezsgett az élet, és az emberek nem csak a szabadon fogyasztható alkoholtól mámorosodtak meg. Ezek a VIP-szobák Raj minden egyes klubjában egyetlen céllal léteztek, és ez a vér volt. Akárcsak a Krystof által fenntartott vérházak Buffalóban vagy Raphaelé L.A.-ben, a VIP-szalonok összehozták az éhes vámpírokat és a készséges emberi donoraikat, akik felajánlották a vénáikat az észbontó szexuális élmény és a halállal való kacérkodás illúziójáért cserébe. Minden ember, aki belépett ezeken a dupla ajtókon, aláírt egy jogairól lemondó nyilatkozatot és felmentést, az egészet rögzítették biztonsági videófelvételen, hogy bizonyítsák az önkéntes részvételt, ha valaha is erre kerülne sor. Még száz évvel ezelőtt is a vámpírok egyszerűen elvették, amire szükségük volt. Most már ügyvédek, és három példányban kiállított űrlapok álltak rendelkezésükre, mint mindenki másnak.

Ebben az időszakában az éjszakának, vagy hajnalnak, minden színlelés eltűnt. Vámpírok és emberek az árnyékos sarkokban, a táncparketten, vagy ha egy pár a meghittséget választotta, a hátsó, privát szobák egyikében találkoztak. Mindenütt ott terjengett az izgalom illata, a vadászó vámpírok több tucatjának erőteljes és csábító hatásával együtt. Raj mély levegőt vett, és az édes kis Sarah-ra irányította a tekintetét.

Sarah figyelte, ahogy Raphael megforgatja a nevető Cynt. Szinte azonnal eltűntek a tömegben, mintha valahogyan árnyékfüggönyt húztak volna maguk köré. A lány a homlokát ráncolva próbált látni, de sötét volt odakint, a fények mintha szinte állandóan váltakoznának, ami megnehezítette, hogy egy dologra összpontosítson. Egy rövid pillanatra meglátott egy párt az egyik bőrkanapén, és meglepetten pislantott. Talán jó oka volt annak, hogy a fények olyan gyengén világítottak. Elpirult, és gyorsan elfordította a tekintetét, csak hogy felfedezze, hogy Raj bámulja a szoba másik végéből.  A szeme elkerekedett, a szíve hevesebben kezdett verni, és hirtelen úgy érezte magát, mint egy nyuszi valami vad, éhes és teljes mértékben elnyelni képes lény tekintete alatt.

Raj elmosolyodott azzal a lassú, lusta vigyorával, és egy született ragadozó laza csípőmozgásával elindult feléje, a szemeinek mély gleccser csillogó kékje, a helyére szegezte a lányt. Kinyújtotta a kezét, ahogy közelebb ért.

– Gyere, kicsikém! Táncolj velem!

Testének minden idegszála izgatottan zsongott, és azt kiabálta: Igen! De a lány ingerülten elfintorodott. Kicsikém? Nem ebben az életben!

– A nevem Sarah! – javította ki határozottan.

Raj felnevetett, melegen és szexin, tele intim tudással, mintha már évek óta szeretők lennének.

– Nagyon jó – értett egyet a férfi. Megfogta a lány kezét, és lehúzta a magas bárszékről, egyik karjával átölelve a derekát, mielőtt Sarah megbotlott volna a hirtelen mozdulattól.

– Táncolj velem, kicsi Sarah! – suttogta a fülébe.

Sarah önkéntelenül is megremegett. Tudta, hogy nemet kellene mondania. A férfi egy arrogáns fattyú volt, aki azt hitte, hogy azzal a vonzó vigyorral bármelyik nőt megkaphatja, akit csak akar. Tudta, hogy kedvesen meg kellene köszönnie, vissza kellene mászni arra a nevetséges bárszékre, és leinni magát a drága pezsgőből, de mielőtt az agya megfogalmazhatta volna a szavakat, a teste döntött helyette, és a férfi felé hajolt, miközben Raj a másik terem felé vezette.

A zene megváltozott, ahogy a táncparketthez közeledtek, lágy és érzéki lett, lassú és finom. Raj az ölelésébe húzta Sarah-t, aki kicsinek és törékenynek érezte magát a férfi széles, izmos mellkasához simulva, erős karjai által körbeölelve. Még a magas sarkú cipőjében sem ért fel a válláig, de a férfi nem görnyedt meg, mint egyes férfiak, vagy nem emelte fel a testét, hogy úgy vonszolja körbe a táncparketten. Megfogta a lány jobb kezének ujjait, a baljába hajlította őket, és a szívéhez szorította, majd a másik kezét mélyen a lány hátára helyezte, az ujjai még egy kicsit lejjebb is vándoroltak. A legkisebb nyomással rávette, hogy összeérjen a testük, a lány melle a férfi mellkasához, a férfi csípője Sarah hasához. Sarah felnézett, amikor elindultak a többi pár között, és találkozott azoknak a gyönyörű kék szemeknek a pillantásával.

– Ölelj, kicsim! – mormolta. – Táncolj velem!

Sarah összehúzta a szemét a becézésre, de végigcsúsztatta a bal kezét a férfi lehetetlenül széles mellkasán, mielőtt hagyta, hogy a dereka köré fonódjon.

– Tessék! – A férfi közelebb hajtotta a fejét, és lágyan ringatózni kezdett a zenére. – Finom az illatod – suttogta.

A lány elmosolyodott a szemtelen kettős célzáson, és azon kapta magát, hogy hónapok, sőt talán évek óta először nyugszik meg igazán. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy a feje a férfi széles mellkasának támaszkodjon, hagyta, hogy egyenletes légzésének áramlása, együtt a füle alatt egyenletes ritmusban dobogó szívével gyengéden elálmosítsa. 

Könnyedén siklottak a sűrűn tömött tánctéren, körbe-körbe, amíg szinte teljesen el nem rejtőztek egy üres fülke sötét zugában, a hátsó falhoz simuló fekete függöny puha bársonya beitta és magába szívta a zsúfolt teremből áradó halvány fényt.

Sarah érezte, ahogy Raj keze lejjebb csúszik, amíg meg nem állt a feneke domborulatán, érezte, ahogy az ujjai egyre erősebben nyomódnak, amíg a legkisebb hely sem maradt közöttük. Érezte a férfi leheletét a bőrén, ahogy lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a halántékát, a nyelvének nedves melegét, ahogy megérintette a füle ívét. Sarah megborzongott, amikor Raj megcsókolta a füle alatti érzékeny bőrt, végigkövetve a nyaki ütőér vonalát, amíg meg nem állt, és finoman megszívta, nem szakította fel a bőrt, csak körbe-körbe siklott a nyelvével, mintha megjelölné a helyet.

Érezte a férfi agyarainak sima érintését a nyakán, ahogy a farkának kemény hosszát is a hasán. Felemelte a karját, a férfi válla alá és a háta köré fonta, közelebb nyomva magát nekidörgölődzött a férfi izgalmához. Raj halkan kuncogott.

– Olyan mohó vagy, kicsikém!

Sarah hallotta magát, ahogy halkan felnyög, egy olyan hangot kiadva, amely annyi érzéki éhséggel volt tele, hogy el sem hitte, hogy a saját torkából jött. Raj morogva válaszolt, miközben könnyedén felemelte a lányt, és megpördítve a falhoz szorította. A keze a lány selyemruhája alá csúszott, felfelé haladva a combján és a csípőjén. Sarah karjai ismét a férfi nyaka köré fonódtak, csupasz lábát Raj csípője köré fonta, és közelebb sürgette a férfit, érezni akarta a lábai között. Raj magasabbra emelte a lány lábát a hátán, kezét a nő combja alá csúsztatta, bele a lába közötti nedvességbe, félrelökve a selyemtanga átázott háromszögét.

Sarah felkiáltott, amikor a férfi vastag ujjai könnyedén becsúsztak a nedves redői közé, mélyen behatolva, kitágítva őt, hogy felkészítsék a farkának teljes vastagságára, amit egyre keményebbnek, és egyre hosszabbnak érzett...

– Sarah?

Sarah pislogott... és hirtelen rémülten megdermedt. Azon tűnődött, hogy hol...

– Sarah? – ismételte meg Raj, ujjaival finoman megemelve a lány állát.

A lány forrón elpirult, és hátralépett, teret engedett közéjük, érezte saját izgalmának forróságát, a nedvességet a lábai között. Düh villant át rajta, és a férfira meredt.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi gondoskodóan.

A lány mély levegőt vett, biztos volt benne, hogy a férfi tett vele valamit, de úgy tűnt, a férfi valóban aggódik, és nem akarta szégyenbe hozni magát azzal, hogy megvádolja a...  Nagyot nyelt, kétségbeesetten próbálta elfelejteni a férfi szájának érzését, a... Ó, Istenem, nem valami rejtett fülkében voltak. Még mindig a táncparketten voltak. Ez az egész csak a fejében volt? – Valószínűleg az időeltolódás! – rebegte.

– Gyere! – erősködött a férfi. – Azt hiszem, le kéne ülnöd! – A férfi erős ujjaival megfogta a kezét, és Sarah újra perzselő vágyat érzett, pontosan emlékezett, milyen érzés volt, amikor azok az ujjak... remegett a lába, amikor Raj felemelte a bárszékre.

– Tessék – mondta, és átnyújtotta a magas pezsgőspoharat. – Igyál egy kortyot, és jobban fogod érezni magad!

Jobban? Megőrült? Ha jobban érezné magát, egy padlóra olvadó nedves tócsa lenne!

– Köszönöm! – mondta, ivott egy kis kortyot, és lehunyta a szemét, miközben érezte, ahogy a buborékok végigcsiklandozzák a torkát.

– Mondd el, hol voltunk – mormolta Raj a fülébe. – Mit csináltunk.

A lány szemei felpattantak, majd gyanakodva összeszűkültek. – Nem tudom, mire gondolsz!

– De igen, tudod! – A férfi incselkedően elmosolyodott. – A nevemet suttogtad.

– Nem is!

Felnevetett, tisztán férfias hangon, tele magabiztos szexualitással. – Még sosem jártál vérházban, ugye? – kérdezte.

– Mi az a vérház?

Raj felemelte az állát, és a táncparkett felé mutatott. – Ez, édesem! Vér és szex, adok... kapok.

– Oooh! – mondta, és érezte, ahogy az arca újból felforrósodik a szégyentől. – Nem tudtam! Sajnálom, én...

– Ne kérj bocsánatot! – mondta vidáman a férfi. – Nagyon élveztem!

A lány gyorsan felnézett a férfira, azon tűnődve, hogy mi...

– Semmi sem történt, Sarah! Csak valahogy elsodródtál, miközben táncoltunk. Megsértődnék... – A férfi lehalkította a hangját. – …de mivel rólam álmodoztál...

Sarah undorodva nézett rá.

– Tudod – folytatta Raj, a szórakozása nyilvánvaló volt –, néha-néha eljutok Buffalóba. Talán még találkozunk.

– Talán nem!

– Ugyan! Történtek már furcsább dolgok is!

– De nem velem! –  mormolta. Hirtelen bevillantak a megkínzott nőkről szóló álmai, és megborzongott, mert tudta, hogy ez nem egészen igaz.

Raj a homlokát ráncolva közelebb lépett, egyik hatalmas kezét a lány karjára téve. – Fázol, édesem?

Érezte, ahogy a megmagyarázhatatlan könnyek nyomják a szeme hátulját, és lehajtotta a fejét, hogy a férfi ne lássa, és a pezsgős pohárra koncentrált, amit még mindig a kezében tartott. – Jól vagyok! – hazudta. – Csak fáradt vagyok. Általában nem szoktam ilyen későn fenn lenni. Nagyon unalmas életet élek Buffalóban.

– Akkor ezen változtatnunk kell, nem igaz?

Sarah egy újabb kortyot ivott az immár meleg pezsgőből, és azon tűnődött, hogy mit is akar valójában. Vissza Buffalóba, ahol csak azt akarta, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba, ahogyan az álmok visszatérése előtt volt. De most... Hallotta, ahogy Cyn és Raphael visszatérnek a táncparkettről, hallotta, ahogy nevetgélnek egymással, miközben visszatelepednek a kanapéra. És érezte Raj szilárd jelenlétét, ahogy mellette áll, a megnyugvást, hogy van egy védelmezője, még ha csak rövid időre is, valaki, aki közte és a hideg világ többi része között áll.

És hirtelen nem is volt biztos benne, hogy egyáltalán mit akar.

 

Másnap este Sarah kinyitotta a nagy terepjáró ajtaját, kiugrott, és körbesétált hátulra, ahol Raphael egyik vámpírja várta a kis gurulós bőröndjével és egy akasztós táskával, amelyben az új piros ruha volt. Fogta a táskát, és a karjára terítette, egyik kezével végigsimítva a nejlonborításon, mintha az alatta lévő ruhát simogatná. Cynre pillantott, aki arra várt, hogy elköszönjön.

– Valószínűleg soha többé nem fogom ezt felvenni! – mondta vágyakozva.

– Mindig ott van a karácsonyi tantestületi buli.

– A kollégáim agyvérzést kapnának, a feleségeik pedig meg lennének győződve arról, hogy el akarom rabolni tőlük a sápadt, pufók férjüket!

Cyn felnevetett. – Kedves társaságnak tűnik. Egyszer majd meg kell látogatnom őket!

Sarah is csatlakozott a nevetéséhez.

– Meghalnál az unalomtól, mielőtt kiérnél a repülőtérről! – Felnézett, és találkozott a tekintete a barátnője zöld szemének pillantásával. – Köszönöm, Cyn! Nagyon jól éreztem magam!

Cyn egy percig tanulmányozta őt. – Hívj fel, Sarah! Ha bármire szükséged van, hívj fel, jó? Még ha csak egy baráti hang is az.

– Úgy lesz! – Megölelte Cynt, majd megragadta a bőröndje fogantyúját. – Mennem kell, különben lekésem a gépem!

– Vigyázz magadra! – Cyn megpuszilta az arcát, mielőtt visszasétált volna, és becsúszott a terepjáróba. Sarah megállt, hogy esetlenül integessen a csomagja mellől, és látta, ahogy Raphael karja körbeöleli Cyn vállát, és magához húzza, mintha még ez a pár perc különlét is túl sok lett volna.

Csak állt és nézte, amíg el nem tűntek, aztán besietett a terminálba, amikor az automata ajtók surrogva kinyíltak előtte. Várt rá az élete Buffalóban. Talán nem az, amit ő választott volna, talán még csak nem is az, amit tervezett, amikor elvállalta az ottani munkát. De legalább nem zárták be éjszakára. Legalábbis még nem.

Hatodik fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Szóval, mit mondott?

Raj a tetőkorlátra támasztotta a könyökét, nem foglalkozva a kérdéssel, kedvetlenül bámulta a harmincöt emelettel lejjebb lévő, forgalmas manhattani utcát. Előrehajolt, és figyelmesen bámult, mert úgy vélte, hogy egy piros ruhás nőt látott. Elnevette magát. Sarah Stratton már régen eltűnt, visszatért a könyveihez és a tantermeihez. Egy dologban igaza volt. Valószínűleg soha többé nem fognak találkozni. Ami nagy kár lenne, döntötte el, és azonnal elgondolkodott, miért is gondolta ezt.

– Raj?

Hűvös pillantást vetett kitartó klubvezetőjére.

– Hogy megy az új klub, Santos?

– Remekül! A Chopin’s összes túljelentkezését átvesszük, plusz még azon felül is, köszönve az új helyszínnek. De beszélnünk kell erről a másik dologról, Raj!

– Ha beszélgetni akarsz valakivel, keress egy terapeutát!

– A fenébe, azt hittem... – Santos következő szavai félbeszakadtak, amikor Raj megragadta a torkánál fogva, és felemelte.

– Van valami problémánk, Santos?

Santos megpróbált válaszolni, de csak hörögni volt képes. Raj kinyitotta a kezét, és hagyta, hogy a férfi a földre zuhanjon, ahol négykézlábra emelkedve dühösen köhécselt.

– Bocsánatot kérek, Mester – nyögte ki végül Santos.

Raj elutasító pillantást vetett rá. – Takarodj a szemem elől!

Santos kezdett felállni, de egyetlen pillantás Rajra arra késztette, hogy inkább hátrakússzon néhány lábnyit a lépcsőház ajtajáig, mielőtt talpra állt volna, hogy aztán lebukdácsoljon a lépcsőn.

Raj fintorogva hallgatta, ahogy a vámpír lépteinek fémes dobbanása elhalkul. Undorodva káromkodott az orra alatt, miközben visszatért az alatta elterülő utca szemléléséhez.

– Gyűlölöm ezt a kibaszott vámpírszart! – mondta.

– De te olyan jól csinálod! – A nő hangjából szórakozás hallatszott. Kisétált az árnyékból, hogy a korlát fölé hajolva csatlakozzon a férfihez a távoli forgalom szemlélésében. – Tudod, csak azt a kérdést tette fel, amire mindannyian választ szeretnénk kapni! Már két éjszaka eltelt, mióta Raphael elment, és még mindig nem mondtál egy szót sem. Kíváncsiak vagyunk.

– Te is, Em?

Raj hadnagya megvonta a vállát. – Én különösen!

Raj felsóhajtott. – Mindannyian olyan lelkesek vagytok, talán inkább valamelyikőtöknek kellene bevállalnia Krystofot!

Emelie felnevetett. Halk, érzéki hang volt.

– Engem élve felfalna! Te vagy az egyetlen, Raj, és ezt mindannyian tudjuk. – A nő rá-, majd félrenézett, mielőtt megfordult volna, hogy a hideg fémnek támassza a hátát.

– Mi van, ha nem teszem meg? – kérdezte Raj halkan. – Mi van, ha úgy döntök, hogy nem szabadulok meg az öregtől?

A nő ismét megvonta kecsesen a vállát. – A tiéd vagyok, Raj, testestül-lelkestül! Te alkottál engem, a tiéd vagyok! A hűségem a tiéd, akár ragaszkodsz ahhoz, amid van, akár felveszed a harcot Krystof és az egész északkelet ellen! – Elhallgatott, hogy közelebb hajoljon. – De a barátod is vagyok. És mint barátnak, meg kell értenem, mi folyik itt, hogy tudjam, kell-e aggódnom vagy nem! Mindketten tudjuk, hogy Krystof nem bírja már sokáig! Ha nem te iktatod ki, valaki más fogja, és akkor harcra kerül sor, mert bárki is legyen az, magának akarja majd ezt a várost! Lehet, hogy Krystof megelégszik azzal, hogy Buffalóban rohadjon, de senki más nem fog!

Raj tanulmányozta a gyönyörű nőt, akinek valahogyan volt annyi ereje, hogy a hadnagya legyen a könyörtelen vámpírpolitika világában. A nő komolyan gondolta, amit arról mondott, hogy a barátja, és a hűsége megérintette valahol, amit nem akart beismerni.

– Tudod – mondta –, Raphael egyenesen kimondta, hogy szerinte Krystof elveszett. Amit Duncan is megerősített.

Emelie meglepettnek látszott.

– Azt hittem, ezek a fickók körülményesebben játszanak!

– Igen, de lesz ez még jobb is! Szövetséget ajánlott, amint elfoglalom a területet!

– Tessék?

Raj felnevetett. – Nagyjából én is így reagáltam. Persze nem volt ennyire nyers, de a jelentése rohadtul világos volt!

Em magába szívta ezt az új információt.

– Nos – mondta végül –, te nyilvánvaló választás vagy! Úgy értem, ha úgy gondolja, hogy Krystofnak mennie kell, akkor te erősebb vagy, mint bárki más odakint, és ismered a terepet.

– Igen – sóhajtott fel Raj. – És pokolian biztos vagyok benne, hogy nem fogok hátradőlni, és hagyni, hogy valaki más ránk támadjon, szóval azt hiszem... – Megcsördült a mobilja, és egy jellegzetes dallamot játszott, ami csak egy dolgot jelenthetett.

– Bassza meg! – káromkodott, és kirántotta a telefont a zsebéből.

– Uram! – vette fel.

– Rajmund – mondta bársonyosan az atyja, a vámpírlord Krystof. – Hogy ment a látogatás?

– Egészen jól, uram!

– Nagyszerű! Mindent elmesélhetsz, ha ideértél!

– Uram?

– Történt valami, Rajmund. Szükségem lesz rád Buffalóban egy ideig!

Raj a homlokát ráncolta, és azon tűnődött, vajon mire készülhet az öreg. Krystof nem véletlenül adta a New York körüli gazdag területet Rajnak. Ez boldoggá tette – és távol tartotta Buffalótól. Persze, az öreg kíváncsi volt Raphael látogatása miatt, de ezt telefonon is elintézhették volna. Akkor miért hívja most vissza?

– Valami, uram? – kérdezte.

– Valami meglehetősen csúnya dolog.

– Mi az, ami...

– Majd megtudod, amint ideértél!

Raj kísértést érzett, hogy megkérdezze, miféle baj történhetett a kibaszott Buffalóban, amit az öregember szokásos csicskásai nem tudtak kezelni. De ez túl közeli kacérkodás lett volna a lázadással, és ő még nem állt készen arra, hogy kimutassa a foga fehérjét.

– Rendben van, uram! – morogta az összeszorított fogai közül. – Holnap alkonyatkor elrepülhetek...

– Repülj ma este, Rajmund!

– Uram...

– Van egy magánrepülőd! – vált ingerültté Krystof hangja. – Használd! Holnap napnyugta után egy órával találkozunk, és teljes jelentést várok a látogatódról! – Az öreg letette a kagylót.

– Bassza meg!

Emelie csak nézett rá. A vámpír hallása lehetővé tette neki, hogy eleget halljon a beszélgetés mindkét oldalából, és hogy megértse Raj dühét. – Megyünk Buffalóba?

– Nem mi! Itt van rád szükségem; nem bízom senkiben, csak a sajátjaimban, és különben is, nem akarom, hogy Krystof már most tudomást szerezzen rólad, nem hivatalosan! Lehet, hogy szenilis, de nem vak!

– Nem mehetsz oda egyedül, Raj! Legalább néhány őrt vigyél magaddal...

– Képes vagyok megvédeni magam, Emelie! Különben is, nekem nem szabadna őröket tartanom!

– Tudnia kell, hogy készítettél sajátokat! A kémei...

– A kémei jelenthetnek, amit akarnak, de ha a saját gyerekeimmel körülvéve jelenek meg, akkor valamit tennie kell ellene. Még nem állok készen arra, hogy erőltessem. Egyedül megyek. Hívd fel a repülőteret, hogy készítsék elő a gépet! – Kiszámolta a sötétségből hátralévő órákat, és halkan káromkodott. A fenébe azzal az öregemberrel! – És mondd meg nekik, hogy úton vagyok!

 

Hetedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Buffalo, New York

 

Hideg volt. Nagyon hideg. Regina reszketett a vékony kabátjában, és azt kívánta, bárcsak többet törődött volna azzal, hogy melegen öltözzön, amikor Katie lánybúcsújára készülődött, és kevesebbet azzal, hogy jól nézzen ki. Megjegyzés saját magának: ha legközelebb elrabolnak, vegyél fel egy rendes kabátot! Kétségbeesett kuncogása a rémület zokogásává változott, amikor a nehéz fémajtó ismét kinyílt, és megremegett a betonpadló. Elhátrált a falig, érezve a kemény fém ágykeret hidegét a derekánál. Múlt éjjel megint hallott valakit sírni. Kivágódott egy cellaajtó, és ő annyira hálás volt, hogy nem érte jöttek, annyira örült, hogy nem ő volt az, aki sír és könyörög.

Összerezzent a sötétben a közelből felhangzó fémes hangra. Kinyílt az ajtaja, és a folyosóról halvány fény szűrődött be, ami vakítóan fényes volt a cellában lévő teljes sötétséghez szokott szemeinek. Egy férfi töltötte be a keskeny ajtónyílást, sötét sziluett, széles vállakkal és szögletes fejjel, a szemei csillogtak a gyenge fényben. Lekászálódott az ágyról, és az egyik sarokba húzódott, térdét a mellkasához szorította, egész testében remegett a hevesen verdeső szívétől. Összeszorította az ajkát, nem volt hajlandó egy hangot sem kiadni.

– Tudom, hogy ott vagy, kislány! Nem bújhatsz el előlem!

Elszörnyedt kiáltás hagyta el az ajkát, és hallotta, hogy ugyanúgy zokog, mint a többiek, könyörögve. – Ne, kérlek! – suttogta felbámulva a férfira. – Ne engem!

Tiltakozása összeomlott, amikor a férfi közelebb húzódott hozzá, ahogy a tekintete az övébe fúródott, és valami ragacsos és meleg dologgal elhomályosította az elméjét. A folyosó fénye elhalványult, amíg már nem maradt más, csak a férfi szeme, az ő akarata, az ő vágya. Kinyúlt érte, és a nő valahol mélyen legbelül felsikoltott.

 

***

 

Sarah legurult az ágyról, annyira sem állt meg, hogy felkapcsolja a villanyt, és vakon a fürdőszobába rohant. Térdre rogyott és hányt, a gyomra kontrollálatlanul hullámzott, miközben zihálva a vécécsésze oldalát markolta.

Könnyek gördültek végig az arcán, és némán esdekelt: Ne már megint! Kérlek, Istenem, ne már megint!

Üres gyomorral és égő torokkal kuporodott össze a padlón a hideg porcelán mellé. A szagtól visszahőkölve, lecsapta az ülőkét, felnyúlt, és elpirult. A falba kapaszkodva felhúzta magát, hogy a csukott fedélre üljön, és megengedte a vizet a mosdónál, lefröcskölte túlhevült arcát, nem törődve a vízzel, amely túlcsordult az oldalán és ráfolyt a linóleumpadlóra. Felkapott egy törülközőt a fogasról, és eltakarta az arcát, előrehajolva, amíg a homloka meg nem érintette a térdét.

Minden olyan ismerős volt, az elszigeteltség, a hideg, minden szívdobbanás, mint egy üstdob a mellkasában, minden lélegzetvétel olyan hangos volt, mint egy fújtatás a fogság síri csendjében. Theresa Bracco, tinédzser Nyugat-L.A.-ből, és Julie Seaborn, egy kétgyermekes anya Hollywoodból... és a többiek, a névtelen többiek, akik az álmait kísértették. Akikről megpróbált tudomást sem venni. Mindannyiukra emlékezett.

És emlékezett arra is, mi történt, amikor a szüleihez fordult segítségért.

Az intézet, ahová küldték, inkább volt bentlakásos iskola, mint elmegyógyintézet – leszámítva a zárakat az ajtókon. Tizenöt éves volt, amikor belépett azokon az ajtókon, és a tizennyolcadik születésnapjáig nem is lépett ki onnan, amikor a kaliforniai törvények értelmében immár felnőttként elmenekült a szülei gyengéd gondoskodása elől, és újra magára talált. Új név, új város, új élet. Főiskola, egyetem, diploma, munka. Mint mindenki más. Senki sem tudta, ki is ő valójában. Senki. Még jó barátnője, Cyn sem tudta az igazságot Sarah Strattonról. Semmi sem különböztette meg attól a milliónyi embertől, akik irodába vagy iskolába jártak, akik keményen dolgoztak és minden este biztonságban aludtak az ágyukban. És Sarah pontosan ezt akarta.

De most visszatértek az álmok, és velük együtt az emlékek is az összes nőre, akik a rémálmaiban sírtak, és most kísértetként, félig láthatatlanul ott ólálkodtak az elméje sarkában.

Felállt, kinyitotta a tükrös szekrényt, és gyors, határozott mozdulatokkal kivette a fogkeféjét és a fogkrémet. Ezt nem teheti meg még egyszer, határozta el határozottan. Nem képes megismételni. Ez nem valami dokudráma volt a tévében. Ez az ő élete volt. Az évek, amikor két helyen is dolgozott, hogy megszerezhesse a főiskolai diplomát, a nulláról kezdve, a semmiből rakva össze magát. Tehetetlen, csalódott könnyek töltötték meg a szemét. Addig hagyta, hogy jöjjenek, amíg majdnem megfulladt a fogkrémtől. Hanyagul a mosdóba köpött, és kiöblítette a száját, majd felállt. Belenézett a tükörbe, és meglátta a napfelkelte rózsaszín és aranyszínű tükörképét, amely épp csak kivehető volt a redőny lamellái között. És nem tudta megállni, hogy ne tűnődjön el, vajon Regina is ugyanezt a napfelkeltét látja-e; hogy annak a nyirkos pincének van-e valahol egy ablaka, a szabadság egy gúnyos szikrájaként neki és a többieknek. Akiket hallott sírni a sötétben.

 

Nyolcadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raj fékezés nélkül vette be az éles kanyart a sikátorba, és érezte, ahogy nagy BMW szedánjának hátsó része kissé megbillen a csúszós járdán. Az évnek ebben a szakaszában Buffalóban az időjárás nem tudta eldönteni, hogy tél van-e vagy tavasz, amikor az egyik nap még hozhat egy utolsó hóvihart, a következő pedig gyors olvadást, amely a rákövetkező napra csúszós jéggé fagyhat. Ez volt az egyik oka annak, hogy utálta ezt a várost. Túl hideg, túl nedves, túl szeles. És túlságosan halott, még egy vámpírnak is.

Megnyomta a kocsi napellenzőjére erősített távirányítót, amint befordult a kanyarba. Mire a garázshoz ért, az ajtó már teljesen nyitva volt, és a nagy szedánt becsúsztatta a szűk helyre, becsukva maga mögött az ajtót, még mielőtt leállította volna a motort. Túlságosan is közel járt, és ezt ő is tudta. A repülőtéren kellett volna maradnia, de utált nyilvános helyen aludni, még ha az jól őrzött hely is volt. Soha nem érezte magát igazán biztonságban, hacsak nem a saját ajtaja mögött, a saját biztonsági őreivel. Túl sok vámpírt ismert, akik megbíztak másokban, és már nem voltak itt, hogy siránkozzanak az ostobaságuk miatt.

A garázsban többnyire sötét volt, de ez nem jelentett gondot. A vámpírok ugyanolyan jól láttak a sötétben is, mint világosban, talán még jobban is. A sötétben az ember csak azt látta, ami szükséges volt. A lámpafénynél elterelhette az ember figyelmét egy szépség vagy a szeszély.

Költői hangulatban vagy ma este, Raj?

Felmordult a saját üres gondolataira. Mostanra már inkább reggel volt, mint éjszaka. Pillanatok alatt be kell jutnia, különben elalszik a garázs padlóján a kocsija mellett, és ebben semmi költői sem volt.

A belső ajtó nehéz puffanással csukódott be mögötte, és automatikusan bezáródott. Egyenesen a biztonsági panelhez sétált, és a hüvelykujjlenyomatával, valamint egy hatjegyű kóddal újra élesítette.

Buffalói búvóhelye egy kis raktárépületben volt, ötven lábnyi széles, és majdnem három emeletnyi magas, visszhangzóan üres, és csak a riasztópanel LED-jének zöld fénye világította meg. Ez az ő privát helye volt, egy olyan hely, amiről még Krystof sem tudott. Raj talán gyűlölte ezt a várost, de sokkal gyakrabban járt ide, mint ahogy arról a vámpírlordnak tudomása lett volna. Átsétált a csupasz betonpadlón egy rövid lépcsőhöz, amely a földszint alá vezetett. Tíz lépcsőfok, egy forduló és még öt lépcsőfok után egy újabb nehéz ajtó, egy újabb biztonsági panel. Egy másik hatjegyű kód, és a kinyíló ajtó mellett meleg levegő szökött ki.

Raj belépett a páncélteremszerű ajtónyíláson, és hagyta, hogy az a saját súlyától becsukódjon mögötte. Itt volt világítás, halvány, aranyszínű ragyogás, amely automatikusan kapcsolódott fel, hogy megérintse az egyébként sötét bútorokat, és kiemelje a bordó szőnyeg rubinszínű mélységeit. A szoba tágas volt, a fenti raktár kétharmadnyi részét foglalta el. Balra egy hatalmas, egyedi készítésű ágy dominált, az ágyneműt maga Raj vetette be szépen, amikor utoljára itt töltötte az éjszakát. Az ágy két oldalán egy-egy sötét mahagóniból készült asztalka állt, a fal mellett pedig egy alvadt vér színű szarvasbőr fejtámla. Jobbra egy hozzá illő kanapé és két fekete bőrfotel állt, egy teljesen feltöltött bárpult mellett. A legendával ellentétben a vámpírok képesek voltak enni és inni is, bár nem nyertek belőle táplálékot, és az ételeknek kevés íze volt. A pia viszont ugyanolyan jó ízű volt, mint mindig is volt. Lehet, hogy nem volt ugyanolyan ütős, de egy Lengyelországban született és nevelkedett ember számára a vodka íze olyan természetes volt, mint a légzés. Ez volt a másik dolog, amiben a legendák tévedtek: Raj éppúgy élt és lélegzett, mint bármelyik ember, aki nappal sétál az utcán. Néhány nagyon hasznos fejlesztéssel.

Most jól esett volna neki egy pohárka jéghideg vodka. Sajnos a Manhattan melletti kis repülőtérre való eljutás tovább tartott, mint kellett volna, és a rövid repülés ellenére a nap már felemelkedett a horizonton. Testének minden sejtjében érezte a közelgő nap sürgetését. Végül úgyis megadja magát a hatásának – a legendáknak ebben a részben igazuk volt –, de elég idős és erős volt ahhoz, hogy egy ideig ellenálljon az öntudatlanságba zuhanásnak. Szándékosan nem sietett, ellenőrizte a biztonsági panelt, és beütött egy utolsó kódot, hogy lezárja mind a fenti raktárat, mind ezt a szobát. Éppen lerúgta a bakancsát, amikor a nappali fény végre elkezdte elszívni a tudatát. Eszméletének utolsó szálaival az ágyhoz botorkált, letépte magáról maradék ruháit, és visszahúzta a takarót. Az utolsó dolog, amit érzett, a ropogós, tiszta takaró érintése volt a csupasz bőrén.

 

Kilencedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sarah biccentve köszönte meg a pultosnak a kávéját, és elhaladt a koffeinre éhes reggeli tömeg mellett a kávézó előtt. A hideg levegő a benti meleg után falként csapott le rá, és kissé megborzongott, egyik kezével összehúzva a kabátját, vigyázva, nehogy kiöntse a forró italt. Az időjárás elég szép volt mostanában ahhoz, hogy a kávézó előhozza és felállítsa a téli raktárból az ernyős asztalokat, és a lány hálát adva a kabátja vastag gyapjújának, leereszkedett az egyik hideg fémszékre. Elővett egy példányt a helyi újságból, a Buffalo Newsból. Nem egy New York Times volt, de ha valaki a helyi hírekre volt kíváncsi, ez volt a legfontosabb újság. És amit Sarah keresett, az nagyon is helyi hír volt.

Belekortyolt az italába, majd széthajtotta az újságot, és majdnem megfulladt, amikor meglátta a címlapot. Összehajtotta az újságot, és hátradőlt a székében. Határozottan felemelte a csészéjét, ivott egy kortyot, majd még egyet, figyelte az Elmwoodon elhaladó autókat, az anyákat, akik hatalmas babakocsikban ülő kisbabáikkal bemanővereztek a kávézó ajtaján, hogy odabent összegyűljenek egy távoli sarokban, és koszos pelenkákról és át nem aludt éjszakákról meséljenek. A tekintete az utca túloldalán lévő parkra vándorolt, ahol egy hinta várakozott elhagyatottan, ülései üresen lógtak súlyos láncaikon, az egyik egy babaülés volt, biztonsági kerete egyenetlenül billegett, ahogy a lánc valahol fent elgörbült.

A hideg tavaszi levegő csípte a tüdejét, amikor mély levegőt vett, és letette a poharat az asztalra, kezét egy pillanatig az összehajtogatott papírra tette, a szemét pedig lemondóan lehunyta. Felsóhajtott, és kinyitotta a szemét, valamint az újságot is.

A történet a címlapon szerepelt a hajtás alatt, egy csinos, göndör, fekete hajú, vékony arcú lány fekete-fehér fotójával együtt. Olyan mosoly ragyogott az arcán, mint aki tudja, hogy szeretik. Sarah erre a mosolyra meredt, és azon tűnődött, vajon milyen lehet mostanra.

A cikk szerint Patricia Beverly Cowens, akit Trishnek szólítottak, tizennyolc éves volt, és elsőéves egyetemista. Két nappal ezelőtt, vasárnap este egy buliban vett részt, és azóta nem látták. Sarah a homlokát ráncolta, és elgondolkodott. Az első álma majdnem egy hete volt, jóval Trish eltűnése előtt. Soha nem tudta biztosan, de mindig is úgy vélte, hogy az álmai valós időben történnek. És most, hogy Trish Cowensről olvasott, biztos volt benne. A tegnap esti álmában Regina volt – Sarah nem is tudta, minek nevezze. Hogyan lehet leírni, hogy valaki más fejében van, valaki más rémálmában? Regina emlékezett arra, hogy hallotta, ahogy az elrablója behoz valakit, egy új áldozatot, azon a napon, ami könnyen lehetett a vasárnap is.

Sarah ökölbe szorítva a kezét küzdött a vágy ellen, hogy az asztalra csapjon. Ha a férfi elrabolta Trisht, az azt jelentette, hogy Regina számára már túl késő volt? Kérlek, könyörgött minden istenhez, aki esetleg meghallgatja. Kérlek, ne hagyjátok, hogy Regina meghaljon!

Behunyta a szemét az elhatalmasodó kétségbeesés ellen. Nem tudom ezt megtenni, gondolta kétségbeesetten. Nem, újból! De meg kell tennie, nem igaz? Mert nem volt senki más. Érezte, ahogy a sors nevet a válla fölött, és újra felemelte az újságot.

Maga a rendőrfőnök vezette a sajtótájékoztatót, amit egészen addig furcsállott, amíg tovább nem olvasta a cikket, és rá nem jött, ki Trish apja. William Cowens, önerőből lett milliárdos, elnökök és filmsztárok barátja. Perverz módon, szerencse, hogy Trish volt a legutóbbi áldozat, gondolta keserűen. Persze nem Trishnek, hanem a többieknek, mert Trish apjának megvolt a befolyása ahhoz, hogy történjenek dolgok. Sarah folytatta az olvasást. Mint mindig, a rendőrség most is nagyon körültekintően járt el a kiadott információkkal kapcsolatban. Sarah remélte, hogy említést tesznek Regináról is, hogy megerősítik, hogy más nők is tűntek el. De nem volt ilyen. Tehát talán ez egy elszigetelt eset volt. Talán valaki váltságdíjért rabolta el Trisht, vagy akár azért a tetemes jutalomért, amit az apja felajánlott. Talán maga Sarah is ott lát sorozatgyilkosokat, ahol azok nem is léteztek, és Regina csak a képzelete szüleménye volt, a túl sok stressz és a túl kevés alvás miatt. Lehetséges volt, nem igaz? Sóhajtott egyet. Mit jelentett az, ha már a saját józan eszében sem hitt?

Átfutotta a cikk többi részét, és megtorpant, amikor meglátta Cowens szóvivőjének nevét. A szavakra meredt, képtelen volt elhinni, amit látott. Vajon mi lehetett ennek az esélye? tűnődött. Edward Blackwood. Azon kevés emberek egyike, akik kapcsolatba hozhatták Sarah Strattont egy fiatal kaliforniai tinédzserrel, és ő itt volt Buffalóban.

Nem mintha Blackwood jelenléte meglepő lett volna, tekintve William Cowens vagyonát. Blackwood bámulatos adománygyűjtő volt a Humanity Realized számára, amely az általa alapított intézet volt, azzal a meghirdetett céllal, hogy elősegítse a „teljes emberi potenciál elérését”, bármi is legyen az. Valamikor régen érdeklődött Sarah iránt, a szüleinek teljes főiskolai ösztöndíjat ajánlott fel az együttműködésért cserébe. Szerencsétlenségére a lány szülei nem akarták a pénzét. Amit ők akartak, és amit senki, még a Humanity Realized sem tudott megadni nekik, az egy normális lány volt, aki nem változott traumatizált nőkké álmában. Sarah csak azt tudta, hogy nem akar senki kísérleti patkánya lenni, főleg nem Edward Blackwoodé. És most itt volt, éppen akkor, amikor újra kezdődtek az álmai.

A férfi részvétele az ügyben jelentősen megnehezítette Sarah életét. Ha eddig óvakodott is a belekeveredéstől, a jelenléte most eldöntötte a kérdést. Nem akart sem vele, sem a bulvársajtóval összefutni, amely minden mozdulatáról beszámolt. Felnevetett volna, ha nem lett volna az egész olyan tragikus. Az egyetlen személy, aki garantáltan hitt az álmainak, és ő volt az egyetlen ember, akivel nem akart semmit sem kezdeni.

Hirtelen felállt, a félig elfogyasztott kávéját a szemetesbe hajította az újsággal együtt. Elszántan elindult a járdán az irodája felé. Meg kellett tartania egy órát, élnie kellett az életét. A rendőrség nyomozott. Nem volt szükségük Sarah-ra és az álmaira.

A tantestület parkolója csak félig volt aznap délután, amikor Sarah elindult vissza a kocsijához, ügyesen kikerülve a jégolvadék tócsáját, amely mellett valahogy sikerült leparkolnia. A korábban ígért napsütés bejött, és most szinte melegnek érezte a levegőt. Az arcát a gyenge napsütés felé fordította, és azt kívánta, bárcsak egyszerűen csak elindulhatna, talán autózhatna a környéken, megállhatna egy szendvicsért, és leülhetne egy piknikasztalhoz, élvezve a tavasz első igazi jelét, mert eléggé biztos volt benne, hogy nem fog sokáig tartani. Úgy látszik, az országnak ezen a részén nem volt félút – vagy befagyott a segged, vagy egy nagy, gőzölgő pocsolyává olvadtál.

Ne panaszkodj, Stratton! Van munkád, nem igaz? Néha bűntudata volt emiatt. Az egyetemi barátai közül sokan küszködtek a családjukkal és a kötelezettségeikkel, míg ő egy tisztességes egyetemen kapott állást. Ilyen állást már nehéz volt találni, de néha még így is elgondolkodott azon, hogy mit keres itt. Nem arról volt szó, hogy nem élvezte a tanítást. De igen, bár tudta, hogy a diákjai többsége szükséges rossznak tekintette az óráit, olyasminek, amivel kitölthetik a kötelező követelményeket a választott karrierjükhöz vezető úton – ami túl sokuknak a jogi egyetem. Mintha a világnak minden évben új ügyvédekre lett volna szüksége. És nem is arról volt szó, hogy nem élvezte a kutatás részét. Szerette a történelmet, szerette felfedezni a régmúlt embereiről és eseményeiről szóló ismeretek homályos darabkáit. Amit nem szeretett, az az a fajta kutatás volt, amivel elnyerhette volna a kinevezését – a lábjegyzetek és a szakirodalmi áttekintések, a prezentációk és a konferenciák, a jelenlévők üdvözlésével és seggnyalásával együtt. Az akadémiai politika pedig egy külön világot jelentett – a hátbatámadás a legkitűnőbb művészetek közé emelkedett.

Átkelt a járda és a parkoló közötti szakaszon, az agya érzékelte a szilárd, lapos sarkú csizmája talpa alatti textúra változását. Eszébe jutott a hétvégi piros ruhája, a helyes kis magas sarkúval, amelyet Raj olyan nyíltan csodált. Mikor a fenében kezdtem el strapabíró csizmát hordani? tűnődött el sóhajtva. Valószínűleg akkor, amikor először esett a fenekére a nedves hóban. De akármikor is volt, itt volt a tavasz, és ideje volt abbahagyni. Holnap újra magas sarkút fog viselni.

– Jó napot, Stratton professzor!

Sarah kizökkent a gondolataiból, és mosolyogva fordult legjobb, és talán az egyetemen az egyetlen barátja felé.

– És szép délutánt önnek is, Hoffman professzor! Messze van a megszokott törzshelyeitől. – Linda Hoffmannak ideiglenes kinevezése volt művészettörténetre, a férje, Sam jóvoltából, aki afféle sztár volt a művészeti tanszéken.

– Azért, mert téged kereslek. Ugye eljössz Sam születésnapjára csütörtök este? És ne keress munkával kapcsolatos kifogásokat! – tette hozzá, megelőzve Sarah válaszát. – Pénteken kezdődik a szünet, úgyhogy elvárom, hogy megjelenj, és ugyanúgy berúgj, mint a többiek!

– Linda, én tényleg...

– És hozz magaddal partnert is!

– Rendben! Hol is találok egy ilyet?

– Bolond lány! Az segítene, ha egyszer-egyszer igent mondanál! Nézz magadra! Tudom, hogy kapsz ajánlatokat! Sőt, az unokatestvérem, Tony, pár hete, anyám születésnapi partija után érdeklődött felőled. – Sarah arckifejezését látva sietve folytatta: – Ne aggódj! Nem adtam meg neki a számodat. Még én is tudom, hogy nem az eseted, bár, ha jobban belegondolok, nem is tudom pontosan, milyen az eseted. De – tette hozzá, a pletyka csillogásával a szemében –, ha már Tonyról beszélünk, hallottál Trish Cowensről?

Sarah gyomra összeszorult, és kényszerítette magát, hogy kifújja a levegőt, és zavart fintort színleljen.

– Trish Cowens?

– Néha-néha ki kell húznod az orrod a könyvekből, kislány! Patricia Cowens, William Cowens lánya? Tudod, a bazilliárdos, aki feltalálta a... – Linda a levegőben hadonászott a kezével. – Valamit vagy másképp, nem tudom! De nem ez az érdekes. Itt tanul az egyetemen, és eltűnt. Az apja megőrjíti a helyi rendőrséget, hogy megtalálják.

– Ez szörnyű – mondta Sarah halkan. Nehezen tudott az itt és mostra koncentrálni. Az agya folyton fel akarta cserélni Trish Cowens mosolygós képét az álmaiban látott rémisztő képekkel.

Linda azonnal kijózanodott, mintha tudatában lett volna annak, hogy valaki más tragédiáján áradozott. – Hát persze, hogy az! Tony szerint éjjel-nappal dolgoznak...

– Várj! – szakította félbe Sarah. – Mi köze van ehhez az unokatestvérednek?

– Ó! – mondta Linda, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Tony zsaru. Azt hittem, ezt te is tudod! Valójában nyomozó. Ő és a társa... – Linda elhallgatott, és tűnődve nézett rá. – Itt is van a lehetőség a számodra! Dan jóképű, és sokkal... ööö... okosabb, mint Tony. Persze, azt hiszem, már a harmadik válásánál tart – tette hozzá homlokát ráncolva.

– Linda – mondta Sarah türelmesen. – Mi köze van Tonynak Trish Cowenshez?

– Ő és Dan vezeti az ügyét – mondta Linda meglepődve. – Nem említettem már ezt?

– Nem – mondta Sarah szórakozottan. – Nem, nem említetted.

– És ez még nem minden! – Közelebb lépett, és körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül vannak. – Azt hiszik, hogy vámpírok csinálják.

Sarah zavartan pislogott. – Mit csinálnak?

– Ellopják azokat a lányokat! – kiáltotta Linda, mintha Sarah nem figyelt volna oda.

– Lányokat? Többes számban? Úgy érted, hogy több is van, mint egy? – kérdezte, bár már tudta a választ.

– Nos, igen. Azt hiszem, három vagy négy, nem vagyok benne biztos. De Sarah, vámpírok!

– Igen, ezt értem. Miért? – kérdezte hirtelen.

– Miért? – szajkózta Linda zavart arckifejezéssel.

– Miért gondolják, hogy vámpír is van benne? Úgy értem, miért tenne ilyet egy vámpír?

– Természetesen a vérért!

Sarah a homlokát ráncolva gondolt Raphaelre és a bandájára, Rajra. Próbálta elképzelni, hogy bármelyikük is az utcáról rabolna el nőket, különösen, hogy olyan gyönyörű nők voltak szombat este a klubban, nők, akik lelkesen felajánlkoztak. – Nem hiszem, hogy ezt kellene tenniük, Linda! Legalábbis többé már nem!

Linda rosszallóan nézett rá, elégedetlenül a nagy hírére adott reakcióval.

– Hát, nem is tudom – mondta ingerülten. – Tony azt mondta, hogy az eltűnt nők mind jártak azokban a borzalmas vérházakban, vagy valami ilyesmi. Igazából nem akart erről beszélni, de az anyja kipréselte belőle. – Linda lazán megvonta a vállát, mintha lerázná magáról az egész témát. – Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy meg fogják találni! Ismered az elsőéveseket. Amikor először mennek el otthonról, egy kicsit megőrülnek. Oké, édesem, nekem most rohannom kell! – Egy gyors puszit nyomott Sarah arcára. – Találkozunk a bulin, és vegyél fel ruhát, az isten szerelmére!

Sarah figyelmen kívül hagyta a ruhára vonatkozó megjegyzést, ugyanabba a kategóriába sorolta, mint a praktikus csizmáját.

– Ott leszek! – mondta helyette. – És add át Samnek üdvözletemet!

Figyelte, ahogy a barátnője átsiet az épületek között, és a vámpírokra és a sötét, ablaktalan szobára gondolt, amelyben Regina felébredt. Az a fajta szoba, amelyet egy vámpír talán azért választ, hogy elrejtse az áldozatait.

 

Aznap késő délután Sarah az otthoni irodájában ült, a számítógépe előtt görnyedve feszülten bámulta a monitort, és várta, hogy feltáruljanak az univerzum titkai. Vagy legalábbis a következő fejezetet a könyvből, amely a megbízatását hivatott megszerezni. Sajnos, csak az üres képernyő bámult vissza rá. Amikor a monitor visszaváltott a képernyőkímélőre, meglepetten összerezzent. Mióta ült itt a gondolataiba merülve? Sóhajtva ellökte magát az íróasztaltól, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy elmentse a munkáját. Száz szónál többet nem gépelt, és egyiket sem volt érdemes megőrizni. A gyomra korgott, emlékeztetve arra, hogy már órák teltek el az ebéd óta.

Hangosan ledübörgött a furcsán keskeny lépcsőn, és a konyha felé vette az irányt. Az ikerház, amelyben lakott, valaha egy ház volt. Amikor valaki kettéosztotta, az ő felét kissé kisebbre szabták, és a meglévő lépcsőház közepén vágták el, így mindkét egységben egy-egy szűk lépcsősor maradt, mint amilyen a padlásra szokott vezetni, amit soha senki nem használt. Szerencsére Sarah apró termetű volt, 163 centi harisnyában, ha a zokni vastag volt – bár a nála jóval magasabb testvérei egyszerűen csak Tökmagnak hívták. Nem volt sovány, de fitt és feszes volt, így kit érdekelt, mit mutat a mérleg?

Megkerülve a lépcső alján lévő korlátot, zoknis lábával a konyhába ballagott, és kinyitotta a fagyasztó ajtaját. Tupperware-dobozok káprázatos sora fogadta, mind gondosan felcímkézve, háziasszonya, Mrs. Maglietto jóvoltából. Mrs. M. mintegy örökbe fogadta Sarah-t, amikor rájött, hogy nincs a közelben családja. Megrögzött pletykafészekként mindig tudta, hogy Sarah mikor jön és mikor megy, és gyakran összefutott vele a verandán azzal a raguval, amit ő vagy valamelyik lánya készített aznap. Sarah nem bánta. Közel állt a családjához, mielőtt minden szétesett volna. Néha hiányzott neki az összetartozás érzése, a tudat, hogy valaki törődik vele, hogy hiányozni fog nekik, ha meghal... vagy ha elragadja valamelyik emberi szörnyeteg, aki kísérti az álmaiban.

Sarah megborzongott, és rájött, hogy még mindig a nyitott fagyasztó előtt áll a gondolataiba merülve. Először a számítógép, most meg a fagyasztó. Legközelebb elalszik, miközben a kocsiját vezeti. Ki kell találnia valamit az álmok kezelésére, mielőtt a fagyasztó általi megfagyásnál drasztikusabb bajba kerülne. Becsapta a fagyasztó ajtaját, és inkább kivett egy joghurtot a hűtőből, és kifelé bámult az ablakon, miközben bekanalazta, de alig volt tudatában az evésnek. Valahogy ki kellene derítenie, mit tud a rendőrség. Természetesen felhívhatná Linda unokatestvérét, de mit mondhatna? Még ha emlékezne is rá, nem tudta elképzelni, hogy szívesen elárulna bármilyen fejleményét is a nyomozásnak. Végül is, ki volt ő? Egy egyetemi adjunktus, aki aligha volt szakértője a...

A kanala csörömpölve esett a mosogatóba. Miért is nem gondolt erre hamarabb? Nem épp most töltötte a hétvégét az ország két legerősebb vámpírjával? És a legjobb barátnője gyakorlatilag nem az egyikük felesége? Felhívhatná Linda unokatestvérét. Nem tudta a vezetéknevét, de elég könnyű lenne kideríteni. Felhívhatná, és felajánlhatná a vámpírszakértői szolgálatait. Nos, talán nem szakértő, de forrás. Valószínűleg amúgy sem volt semmi alapja a pletykáknak, de nem ez volt a lényeg. Így esélyt kapna arra, hogy kiderítse, mit tud a rendőrség anélkül, hogy elárulná magát. És különben is, ki máshoz fordulhatna a rendőrség, ha vámpírokkal kapcsolatos kérdéseik lennének? Az igazi vámpírok mind Manhattanben voltak. Látta őket Raj klubjában. Melyik magára valamit is adó vámpír élne Buffalóban, amikor ott van Manhattan játszótérnek?