28.-29.-30. Fejezet

 

Huszonnyolcadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

A ház nagyjából olyan volt, mint amilyenre emlékezett. A hetvenes évek elején épült, fából és üvegből készült kétemeletes ház volt, egy oda nem illő A-vázzal, amely nevetségesen nézett volna ki, ha nem lettek volna körülötte teljesen ugyanilyen házak. Egyfajta mini svájci faházas apartmanok New York állam északi részén.

A belső tér ugyanolyan erősen a hetvenes években ragadt, mint a külső. Egy rövid folyosó vezetett a süllyesztett nappaliba, amelynek falain faborítás és aranyozott tükör váltakozott. A szőnyeg eredetileg kétségtelenül valamilyen hosszú szőrű szőnyeg volt, de az már régen eltűnt, helyére valami kevésbé érzékenyet tettek, valami olyat, amin nem látszanak a vérfoltok. A belső tér sötét és füstös volt, a zene kemény ütemben lüktetett, amitől az olcsó padló rezgett a lába alatt. És Emnek igaza volt. A levegő fojtogató volt a feromonoktól és az emberi izzadságtól.

Raj az ajtóban állt, és várta, hogy valaki kihívja, vagy legalábbis elismerje, hogy oda tartozik. De senki sem tette. Emre pillantott, és elindult a ház hátsó része felé, végül kikötve egy konyhában, amelyet kiürítettek, hogy helyet csináljanak két egymás mellett álló nagy, mélyhűtős hűtőszekrénynek. Raj odasétált a készülékekhez, és kinyitotta az egyik ajtaját.

A belsejében szépen fel voltak sorakoztatva a vérrel teli zacskók. A ház vezetője vagy üzletet kötött a helyi vérbankkal, vagy többet szívott ki az emberi donoroktól, mint amennyit bárki tudott. Becsukta a nehéz ajtót. Még mindig nem szólította meg senki.

– Az emeletre – mondta Emelie-nek.

A lány bólintott, és visszaindult a folyosón, majd megkerülve egy gyenge vaskorlátot, felfelé folytatta. A lépcsők zsúfoltak voltak, de amint felértek az emeletre, a folyosó többé-kevésbé üres volt, mivel a tevékenységeket zárt ajtók mögött végezték. A szokásos hangok szűrődtek ki ezeken az ajtókon keresztül – nők, férfiak és vámpírok, a szexuális szenvedély és kielégülés mámorában. Nem kevés kitörést fájdalomkiáltások szakítottak meg; néhány vámpír meg sem próbált gyengéd lenni.

Raj érezte, ahogy saját agyarai is a kiszabadulásra törnek. Nem táplálkozott vénából azóta a nő óta, akivel a bárban találkozott az első éjszakáján a városban, és bár a zacskós vér tartalmazta az összes szükséges tápanyagot, nem tartogatott semmit abból a zsigeri kielégülésből, amelyre majdnem annyira vágyott. A rossz szellőztetőrendszer és az önkéntes emberek tömege között lenni olyan volt, mintha egy éhező embertől azt kérnék, hogy sétáljon át egy McDonald’son anélkül, hogy megkóstolna akár egy sült krumplit is. Kinyílt mögötte a főlakosztály ajtaja, és ő teljesen előbújt agyarakkal megpördült. Egy vámpír jelent meg, karja átölelte egy fiatalember derekát, aki biztosan összeesett volna, ha a vámpír nem segít neki.

– Raj! – mondta a vámpír. – Hallottam, hogy a városban vagy! Mi a helyzet, nagyfiú?

– Tüntesd el az embert, Kent! – morogta Raj.

– Persze – mondta Kent egyetértően. – Menj vissza a szobába, drágám! – mondta a társának. – Kicsit fáradtnak tűnsz! – Megfordította a kezével az embert, és gyengéden a háttérben álló nagy ágy felé lökte. A fiatalember éppen csak elért odáig, az arcával lefelé zuhant, amikor a térde a matracnak ütközött.

Kent nézte, és szeretettel megcsóválta a fejét. – Aranyos fiú, de olcsó randi! – Behúzta az ajtót, és visszafordult Rajhoz, arcán már csak üzleties kifejezés maradt.

– Beszélgessünk! – mondta. Kihúzott egy kulcscsomót a szűk farmer zsebéből, és kinyitott egy ajtót közvetlenül a főlakosztály mellett. Ez egyfajta kis iroda volt, egy ipari kinézetű fém íróasztallal és két székkel. Ablak nem volt, és az elrendezésből Raj úgy vélte, hogy ezt a helyet a szomszédos lakosztályból választották le.

Kent az íróasztalnak támaszkodott, háttal a külső falnak, és a két székre mutatva kíváncsian nézett Emre, mielőtt megszólalt volna.

– Meglep, hogy látlak, Raj! Kellemesen, de mégis meglepődve. Szóval, mi a helyzet?

Raj nem ült le. Csak állt az ajtóban, tudatában volt Emelie-nek a háta mögött, és a háznyi vámpírnak mindenfelé körülötte. Kent a barátja, vagy az volt valaha, de Raj nem menne olyan messzire, hogy azt mondja, megbízik benne. Senkiben sem bízott, aki Krystof kézközelében maradt. Tanulmányozta Kentet, és látta, hogy finom izzadságfoltok árulkodnak a nyugodt homlokzat mögötti idegességről, látta, hogy a keze olyan erősen szorítja a kulcsokat, hogy az ujjai között vér kezdett szivárogni. Raj Kent szemébe nézett, és addig tartotta a pillantásukat, amíg Kent halk nyögéssel le nem sütötte a szemét. Lecsúszva a padlóra, térdre ereszkedett.

– Mester! – préselte ki magából a fájdalomtól összeszorított ajkai közül.

Raj még néhány percig otthagyta, miközben Emelie mozdulatlanul állt mellette, valószínűleg küzdve a saját késztetésével, hogy térdre ereszkedjen.

– Kelj fel, Kent! – mondta végül, és a két szék közül a nagyobbikba ereszkedett, hátralökve azt az egyik falnak.

Kent megkönnyebbülten felsóhajtott, és miután Rajra pillantott, remegve feltápászkodott, hogy elernyedve összeroskadjon az íróasztallal szembeni falnál.

– Miben lehetek a szolgálatára, uram? – kérdezte Kent fojtottan.

– Nem vagyok az urad, Kent!

A másik vámpír egy gyors pillantást mert vetni Raj arcára, majd elfordult. Megvonta a vállát.

– Krystof már nem foglalkozik semmivel a Delaware Park határain kívül. Te vagy az egyetlen Mester, akit az elmúlt két évben láttam.

Raj leplezte megdöbbenését.

– Senki sem ellenőrzi a házakat?

– Jozef, néha. Pár havonta jár erre, de volt itt a múlt hónapban, úgyhogy egy darabig még nem számítok rá.

Raj elhallgatott, elgondolkodott.

– Kérdezett már valaki az eltűnt nőkről?

– Nők?

– Három nő, Kent! Három különböző eltűnés, de mindegyikük megfordult valamelyik vérházban, beleértve ezt is. Egy negyedik... – Megfontolta, mennyit akar elárulni. – Egy negyedik nőnek más kapcsolata van a vámpírközösséggel, de ő is eltűnt. Neked senki sem szólt?

– Nem! Most hallok erről először!

Raj a fejét ingatta. Kent igazat mondott, ami azt jelentette, hogy Krystof még azt az alapvető óvintézkedést sem tette meg, hogy figyelmeztesse a házak vezetőit. Elővette Jennifer Stewart és Trish Cowens képét, amelyet a kollégiumi szobájukban lévő tábláról vett el, és kettétépte, hogy csak Jennifer maradjon meg. – Felismered ezt a lányt?

Kent figyelmesen tanulmányozta a képet, de megrázta a fejét.

– Sajnálom, uram, ő egy lehet a száz, ezer nő közül. Jönnek-mennek, és ismersz engem, nem fordítok olyan nagy figyelmet a hölgyekre!

– Mi az a sok zacskós vér odalent, Kent? Honnan származik?

A másik vámpír mintha egy pillanatra megdermedt volna, és Raj halkan felmordult. – Kent!

– Parancs – zihálta, és Raj látta, hogy a vámpír egy másik mester kényszerével küzd. Újra a földre zuhant volna, de Raj már talpon volt, és elkapta, mielőtt a földre eshetett volna.

– Kinek a parancsa, Kent? – kérdezte feszülten.

Kent megrázta a fejét, mintha próbálná kitisztítani, aztán hátravetette a fejét, és felsikoltott. Raj azonnal reagált, mindkét kezével megragadta a másik vámpírt, és a tiszta erő gömbjével vette körül magukat. Kent összeesett, Raj pedig átválogatta az elméjét, feloldva a parancsok és ellenparancsok kuszaságát, amit valami ügyetlen mester hagyott hátra előtte.

Akárki is tette ezt, volt elég ereje ahhoz, hogy átvegye egy másik vámpír akaratát, de nem volt elég kifinomultsága, vagy tapasztalata, hogy ezt sérülésmentesen tegye. Raj átkozta a tudatlanságot, amely könnyen maradandó sérülést okozhatott volna Kentnek, és belekóstolt a másik esszenciájába. Ismerős volt, de... ki? Valaki, akit ismert? Vagy csak valaki, akinek korábban már találkozott az erejével? Raj óvatosan visszahúzódott, és a karjába emelte Kentet. Emelie készenlétben állt, és Raj fejének rándulására azzal válaszolt, hogy kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra, hogy mindkét irányba szétnézzen.

– Tiszta, uram!

Raj bevitte a férfit a főlakosztályba. Fontolóra vette, hogy az ágyon hagyja a szeretőjével, de túl sok ablak volt ebben a szobában, és nem lehetett biztos benne, hogy Kent időben felébred. A gardróbszekrény mellett döntött, begyömöszölve az eszméletlen vámpírt a hátsó sarokba, betakarta egy halom takaróval, amelyet nyilvánvalóan már használtak korábban. Kilépve a szekrényből, becsukta az ajtót, megnézte az alvó embert, és visszavezette Emelie-t a folyosóra. A lány kérdőn nézett rá, de a férfi megrázta a fejét. – Később!

Kimentek az ajtón, és visszatértek a terepjáróba, mielőtt bárki a házban észrevehette volna a jelenlétüket. Raj sokáig nem szólt semmit, próbált visszaemlékezni, hol futott össze korábban azzal az erővel, annak a vámpírnak az ízével, aki olyan csúnyán összezavarta Kent fejét. Csak amikor Em befordult egy mellékútra, amely a repülőtér mögött kanyargott a raktárhoz, csettintett az ujjaival a hirtelen megvilágosodástól. – Trish Cowens – mondta.

– Uram? – Em levette a szemét az útról, hogy aggódó pillantást vessen rá.

– Az a szemétláda, aki Kent elméjével szórakozott. Ugyanaz a seggfej, aki Trish Cowenst is elvitte. Elég erős ahhoz, hogy elrejtse a személyazonosságát, de ahhoz nem elég erős, hogy ne csináljon zűrzavart közben. És tuti, hogy nem Krystof az, még ilyen elbaszottan sem, mint amilyen az utóbbi időben. – Elgondolkodva kocogtatta az ujjait az ajtón. – Te és én a következő pár napban felkeressük a város összes vérházát. Kent túlságosan elcseszett ahhoz, hogy azonosítani tudjam, de a többiek talán nem lesznek azok. Talán az emberünk a gyakorlással javított a technikáján! – Kimondatlanul hagyta annak lehetőségét, hogy Kent a javulás, a többiek pedig rosszabbak – veszélyesen rosszabbak – lesznek. Az órájára pillantott. Kevesebb mint két óra volt hajnalig. A házak hamarosan zárnak, és ha nem akart a raktárban aludni, akkor neki is így kell tennie. – Holnap este kezdünk. Napnyugta után a raktárban leszek. A többiek mehetnek előre, de te velem jössz!

Emelie mobilja megcsörrent, és a férfi megvárta, amíg a nő fogadja a hívást, mond néhány szót, majd leteszi. – A további emberi személyzet reggelre itt lesz, uram. Kit akarsz Sarah mellé?

– Van nő a csapatban?

– Yossi már itt van, szóval Angel is jön – mondta a nő.

Yossi Raj egyik vámpírja volt. Angel pedig az emberi szeretője, már több évtizede. – Küldd mellé napközben Angelt és az egyik srácot. Olyasvalakit akarok, aki a közelében tud maradni, ha kimegy. Tudni akarok mindenkiről, akivel találkozik, és arról, hogy miről beszélnek!

Em értetlenül nézett rá, miközben behajtott a raktárépület parkolójába, és leparkolt az ajtó közelében, a motort járva hagyta. – Gondolod, hogy készül valamire?

Raj a homlokát ráncolta. – Nem tudom! De valaki, aki haragszik rám, talán azt gondolja, hogy fontos személy, és könnyű célpont.

– Szóval szerinted több ember is érintett, nem csak Estelle Edwards?

– Lehetséges. Tegnap este összefutottam Edward Blackwooddal egy étteremben. Szívesen rátenné a kezét egy kis vámpírvérre a kutatásaihoz, és az intézetének biztosan van pénze, hogy finanszírozzon ilyesmit.

– Talán ez a másik vámpír, aki próbál bejutni, a saját vérét ajánlja fel mintának – vetette fel Em.

– Az elég lenne? Dr. Edwards férje úgy tűnt, úgy gondolja, hogy a feleségének egynél több donorra lenne szüksége.

– A pokolba is, ha tudom, főnök! Olyasvalakire lenne szükségünk, aki ért a vérhez!

– Nem csak a vérhez, hanem a vámpírvérhez is – mondta Raj elgondolkodva. – Oké, Em, én leléptem! Holnap találkozunk!

Nem vesztegette az idejét, kerékcsikorgatva kiszáguldott a parkolóból, és egyenesen a belvárosi búvóhelye felé vette az irányt. Csak egyetlen embert ismert, aki talán tudna válaszokat adni a kérdéseire, és hajlandó lenne beszélni vele. Ez Peter Saephan volt, Raphael nagyon is személyes emberi orvosa. Raj nem is gondolt volna ilyesmire a Raphaellel való legutóbbi találkozása előtt. De ha a nyugati vámpírlord komolyan gondolta az együttműködést, ez volt a tökéletes alkalom, hogy bebizonyítsa. Emellett, ha valaki vámpírvért árulna, az világszerte hatással lenne a vámpírok közösségére. A fáklyás parasztok semmiségek lennének ahhoz a vadászathoz képest, ami akkor következne be, ha az emberek rájönnének, mire képes a vámpírvér.

Újra az órájára nézett. Még korán volt a nyugati parton, és talán éppen lesz elég ideje egy hívásra, mielőtt elragadja a nap.

Huszonkilencedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Buffalo, New York

 

Sarah másnap reggel sokáig maradt az ágyban. Csukva tartotta a szemeit, remélve, hogy visszaalszik, de nem sikerült. Nem mintha nem lett volna fáradt. Tegnap éjjel megint nem aludt jól, de ezúttal nem az álmok tartották ébren, hanem a lelkiismeret-furdalás. És kezdte azt hinni, hogy jobban szereti az álmokat.

A probléma az volt, hogy nem tudta pontosan, miért van bűntudata. Talán azért, mert tétlenül nézte, ahogy Raj vámpír módjára bánik Jennifer Stewart fejével? Vagy azért, mert valódi bizonyíték nélkül vádolta meg Rajt valami szörnyűséggel?

Egész éjjel feküdt az ágyban, és a plafont bámulva újra és újra lejátszotta a fejében a jelenetet Jennifer kollégiumi szobájában. És nem tudott nem arra gondolni, hogy kihagyott valamit. Valami létfontosságút.

Felsóhajtott. A nap besütött a szobájába. Az ablakai keletre néztek, és csak az alsó részen volt redőny. Általában szerette, hogy a hálószobája reggelente napos és meleg, különösen télen. Ma csak kihangsúlyozta a port a komódján, és arra emlékeztette, hogy Raj elérhetetlen. Persze, még ha éjszaka lenne is, nem valószínű, hogy szóba állna vele. Eléggé ki volt akadva tegnap este.

Másrészt Jennifer tizennyolc éves volt, és valószínűleg a füléhez ragasztott mobiltelefonnal aludt. Sarah felkelt az ágyból, és előkotorta a saját mobiltelefonját a táskájából. Egy gyors ellenőrzés a híváslistán megadta neki Jen számát, amikor felhívta tegnap este Raj kocsijából.

A lány azonnal felvette.

– Jen! – Eléggé virgoncnak hangzott, gondolta Sarah.

– Szia, Jen! Sarah Stratton vagyok. Tegnap este meglátogattalak a kollégiumban, emlékszel? Trish miatt?

– Igen, persze! Üdvözlöm, Stratton professzor!

– Lenne még néhány kérdésem. Találkozhatnánk később?

– Azt hiszem. Bár most dolgozom. El kell készítenem egy beadandót gyerekirodalomból, ami a jegyem harminc százalékát teszi ki, és aznap kell beadnom, amikor visszajövünk a szünetről. Miféle idióta az, aki a tavaszi szünet utolsó napján írja meg a dolgozatát? – morogta, aztán mintha eszébe jutott volna, hogy kivel beszél. – Mindegy – motyogta. – Van pár órám. A bátyám később jön értem, hogy elmenjünk a szüleimhez. Azt hiszem, találkozhatnánk.

Sarah figyelmen kívül hagyta a lelkesedés hiányát, és azt mondta: – Remek! A szobádban vagy?

– Persze! – mondta Jen nevetve, ami elárulta Sarah-nak, hogy hülye kérdést tett fel. – Mintha ma bárki is tanulhatna ott! Olyan, mint egy temető. Nem, az Unionon vagyok. Gondolom, talán egy óra múlva tarthatnék egy kajaszünetet, vagy ilyesmi.

– Oké – egyezett bele Sarah, aki hirtelen ősinek és tájékozatlannak érezte magát. – A bejárati ajtóknál találkozunk.

– Raj is jön? – kérdezte Jen hirtelen fellángoló lelkesedéssel.

– Ööö, nem, Jen, ő...

– Ó, persze! Vámpír. – nevetett fel a lány. – Oké, nézze, mennem kell!

– Várj, honnan tudod... – De Jen már rég letette.

 

***

 

– Persze, hogy tudtam, hogy vámpír! – Jen úgy nézett Sarah-ra, mintha elment volna az esze. – Gyönyörű pasi, kísérteties szemek, beszél a fejemben. Mi más lehetne?

Sarah körbepillantott a zsúfolt ebédlőben, de senki sem figyelt oda, vagy legalábbis senki, aki furcsának tartotta volna, hogy vámpírokról beszélgetnek.

– Nem tudom – mondta. – Csak arra gondoltam...

– Tágítania kell a látókörét, Stratton professzor! Ezt mondta az irodalomtanárom is a múlt héten. „Tágítsátok a látókörötöket!”. Persze nem hiszem, hogy a vámpír irodalomra gondolt, de hát, mindenkinek a sajátja, nem igaz? Ez nem olyan, mint Shakespeare, vagy valami ilyesmi?

– Ööö, nem, az Cicero volt. Szóval nem gondolod, hogy ő, nem is tudom, kihasznált tegnap este?

Jen rámeredt, majd úgy tűnt, rájön, mit csinál, és befogta a száját, gyorsan körülnézett, mielőtt azt mondta volna: – Raj a legédesebb srác, akivel valaha találkoztam. És ugyan már, Stratton professzor, még önnek is észre kellett vennie, hogy totál cuki! Bárcsak a legutóbbi barátom fele ilyen kedves lett volna. Ő csak annyit akart, hogy...

– Oké! – Sarah feltartotta a kezét. Nem igazán érdekelte, mit akart Jen utolsó barátja. – Ez nagyszerű! Most már megyek is. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy!

– Persze – mondta Jen, zavarodottnak tűnve. – Miért ne lennék? – A lány arca felderült. – Figyelj, ha látod Rajt, mondd meg neki, hogy üdvözlöm, oké? És mondd meg neki...

– Megmondom neki – mondta Sarah gyorsan felállva. – Köszönöm, Jen! Ha szükségünk lenne még valamire, majd hívlak!

– Vagy Raj is hívhat – kiáltott utána Jen, miközben Sarah kisietett az ebédlőből. – Minden este nagyon sokáig fenn vagyok!

Sarah nemcsak kimerült, hanem lehangolt is volt, mire hazaért a Jennel való találkozásból. Az első reakciója a megkönnyebbülés volt, hogy a lány jól van, de ahogy hazafelé vezetett, csak arra tudott gondolni, amit előző este Rajhoz vágott, mielőtt elviharzott. Emlékezett a férfi arckifejezésére, a hitetlenkedésére, amikor nemi erőszakkal vádolta, majd az elárult tekintetére, amikor felfogta a szavai értelmét. Micsoda idióta volt. Mekkora tökfej. És a férfi mégis megvárta, amíg megérkezik a hülye taxi, és ő elindul vele, mielőtt maga is elhagyta volna a parkolót. Behunyta a szemét a megbánás hullámai ellen. Mit tett?

Leparkolt a háza előtt, és felvonszolta magát a bejárathoz vezető lépcsőn, azon gondolkodva, hogy felhívja-e Rajt, és bocsánatot kérjen. Még világos volt, ami azt jelentette, hogy nem kell megkockáztatnia, hogy a férfi leteszi a telefont. Hagyhatna egy üzenetet a hangpostáján, és visszabújhatna a bűntudata mögé. De lehet, hogy meg sem hallgatná, lehet, hogy amint meghallaná a hangját, megnyomná a törlés gombot, ami nem volt több, mint amit meg is érdemelt volna. A fenébe!

Kikulcsolta a bejárati ajtót, hálás volt, hogy Mrs. M. ma a fia házában van, és nem várta egy újabb Tupperware-dobozzal. Megcsörrent a mobilja, miközben kinyitotta az ajtót, és a táskáját a földre ejtve, a kulcsokat tapogatva, a zsebében kotorászott a telefonja után. A negyedik csörgésnél kapta fel, éppen azelőtt, hogy a hívás hangpostára ment volna.

– Halló – mondta kissé zihálva.

– Sarah Stratton?

A lány feszülten figyelve hallgatott. A hang ismerős volt, de...

– Igen – mondta óvatosan.

– Edward Blackwood vagyok. Azt hiszem, úgy is mondhatni, találkoztunk a múlt éjjel. Ön a vámpírral, Raymond Gregorral vacsorázott.

– Ó! – A tüdeje megfeszült, hogy elég levegőt termeljen ehhez az egy szótaghoz, és hogy tovább folytassa a be- és kilégzést. Összerogyott a lépcsőn, nem törődve a táskájával, amely a még mindig nyitott bejárati ajtó mellett hevert a földön.

– Persze, nem mutatkoztunk be rendesen egymásnak – folytatta Blackwood –, de beszéltem azzal a nyomozóval, Mr. Scavettivel, és ő említette az ön nevét.

– Értem!

– Arra gondoltam, hogy talán együtt ebédelhetnénk, Ms. Stratton!

Érezte, ahogy a szíve kalapál a mellkasában, de úgy tűnt, hogy az agyáig nem jut el vér. Volt valami gúnyos abban, ahogy a férfi kimondta a nevét? Vagy olyan dolgokat hallott, amik nem voltak is ott, mert annyira megrémült?

– Ez nagyon kedves – sikerült kimondania –, de attól tartok, most eléggé elfoglalt vagyok, a vizsgák és a saját kutatásaim miatt. Nem tudnék...

– Olyan benyomásom támadt, hogy együtt dolgozik a vámpírral a Cowens-ügyön!

Sarah a lába közé ejtette a fejét, rákényszerítve a vért, hogy visszaáramoljon az agyába, hogy gondolkodni tudjon. Ez megnehezítette a légzést, de különben elájult volna.

– Jól van? – Blackwood sikamlós hangja tele volt aggodalommal.

– Igen – válaszolta, szinte zihálva. – Igen, sajnálom! Edzés közepén ért el; csak egy kicsit kifulladtam, ennyi az egész!

– Á, elnézést, hogy félbeszakítom! Mi itt az Intézetben szilárdan hiszünk az egészséges testmozgásban. Én magam is rendszeresen edzek egy edzővel, bár gyengém a finom ételek! – A férfi önironikusan felnevetett, ami ugyanolyan hamis volt, mint minden más, amit azóta mondott, hogy a nő ostoba módon felvette a telefont anélkül, hogy ellenőrizte volna a hívásazonosítót. Nem mintha számított volna. Blackwood kitartó ember volt. Erre emlékezett.

– Nem ebédelünk együtt holnap? – mondta a férfi, bizonyítva benyomásának helyességét.

– Bocsássa meg a nyersességemet, de pontosan miért is akar velem ebédelni? – kérdezte Sarah, ismét emlékeztetve magát, hogy már nem egy rémült tinédzser. Felnőtt nő volt, és ha nem akart valakivel ebédelni, akkor nem is kellett.

– Nos, mint talán tudja, a barátomnak, Williamnek – vagyis Patricia apjának – segítek átvészelni ezt a szörnyű élményt. És mivel úgy tűnt, hogy önnek vannak információi...

– Mr. Gregor a barátom, Mr. Blackwood. Vacsoráztunk, semmi több. Nem tudom, miért gondolja, hogy...

– Ugyan már, Susan, erre semmi szükség velem szemben!

Sarah szíve úgy megugrott, hogy a háta mögötti lépcső élének ütközött.

– Tessék? – suttogta.

– A hajad valamivel sötétebb, és persze már több mint tíz év telt el, de, ha szabad megjegyeznem, szép nő lett belőled, Susan! – Kihangsúlyozva ismételte meg a nevét.

– Ne hívjon így! – sikerült némi meggyőződést a hangjába erőltetni.

– Természetesen – mondta simán. – Természetesen megértem a magánélet iránti vágyát. A bulvársajtó mindig is tolakodó volt, de most, hogy az internet pillanatok alatt szétszórja a képeket az egész világon, eléggé elszabadultak a dolgok.

Sarah rátalált a dühére. – Ez fenyegetés, Mr. Blackwood?

– Bántó, hogy ezt gondolja! – tiltakozott, de nem fektetett bele igazi erőfeszítést. – Az egyetlen célom, hogy kapcsolatba lépjek önnel, az, hogy segítsek egy kedves barátomnak megmenteni a lányát, mielőtt túl késő lenne. – Hatásvadász szünetet tartott. – Még nem túl késő, ugye, kedvesem? Úgy értem, mi másért...

Sarah lehunyta a szemét, érezte, ahogy az elkerülhetetlen végzet súlya ránehezedik.

– Mit akar? – kérdezte tompán.

– Egy egyszerű találkozót. Esetleg egy kellemes ebédet a régi barátok között.

Nem vagyunk barátok, gondolta gonoszul, de csak magában. Blackwood félelmetes ellenség lenne, és neki nemigen volt védekezési lehetősége a hadjárat ellen, amit esetleg indíthatna ellene.

– Mikor? – kérdezte.

– Holnap Chloénál. Mondjuk kettőkor? Délben olyan megszokott!

És Edward Blackwood soha nem akart szokványos lenni.

– Rendben.

– Csodálatos. Akkor már alig várom. Jó napot! …Sarah.

 

Ült és hallgatta a néma levegőt, és érezte, ahogy a pánik fizikai fájdalommá fokozódik a mellkasában. Legszívesebben sikoltozott volna a frusztrációtól, a dühtől, a kétségbeeséstől. Könnyek töltötték meg a szemét. Beszélni akart valakivel; beszélnie kellett valakivel. Rajt akarta. De nem kaphatta meg, mert túl ostoba, túl vak volt ahhoz, hogy meglássa a vámpír mögött az embert, mielőtt hagyta volna, hogy a saját félelmei eluralkodjanak az érzelmein, és mindent rajta töltsön ki.

Felhúzta a térdét, és a kezébe ejtette az arcát, hagyta, hogy a könnyek kicsorduljanak, miközben a lenyugvó nap a horizont alá süllyedt, halványuló fénnyel beragyogva a félig nyitott bejárati ajtón.

Hangok ébresztették fel. Sarah felemelte a fejét. A szoba sötét volt, és egy percbe telt, mire rájött, hol van. A hidegnél is jobban megborzongott, amikor rájött, hogy a lépcsőn ülve aludt el, az ajtaja pedig félig nyitva állt. Fájt a háta, ahogy kiegyenesedett a kényelmetlen helyzetből, és amikor felállt, erősen kapaszkodnia kellett a korlátba, hogy megtámassza a túl hosszú üléstől begörcsölt lábát. Egy autóajtó csapódása rávette, hogy az ajtóhoz siessen, hogy becsukja és bezárja, mielőtt óvatosan kikukucskált volna az ablakon. De senki sem volt ott. Felkapcsolta a veranda fényét, és fáradtan felmászott a lépcsőn, remélve, hogy aludni fog... és nem álmodik.

 

Harmincadik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raj a raktárhoz hajtott, és a biztonsági lámpák közötti árnyékban parkolt le. Odabent félhomály volt és csend. Néhány emberi őr a lakótérben üldögélt, és fejhallgatóval a fejükön valami videojátéknak tűnő dolgot játszottak. Em az egyik terepjárónak támaszkodva beszélgetett Yossi Angeljével, pontosabban inkább figyelmesen hallgatta, amit a jóval alacsonyabb nő mondott. Raj nem tudta, mi Angel valódi neve, de tekintve a nő valódi korát és japán származását, nem valószínű, hogy Angel volt. A vámpírközösségben azonban mindenki számára ő Yossi Angyala volt. Raj egyik legjobb emberi erőforrása is, gyors eszével és kiegyensúlyozott temperamentumával, valamint több harcművészetben való jártasságával. Talán még ennél is fontosabb, hogy figyelemre méltó módon tudta megváltoztatni a külsejét és a viselkedését. Ma este önmaga tizennyolc éves változatára hasonlított, fekete, derékig érő hajjal. Amikor Em meglátta Rajt, egy intéssel odahívta. Türelmetlenül felsóhajtott, és ránézett az órájára, de még volt egy kis idő, mire felhívhatja a nyugati partot. Odasétált, és kérdő pillantást vetett Emre.

– Mondd el a Mesterünknek, amit nekem is mondtál! – mondta Angelnek.

Angel féltérdre ereszkedett.

– Uram! – mormolta, és várta az engedélyt, hogy tovább beszélhessen. Raj fájdalmas pillantást vetett Emelie-re, és lenézett a tökéletesen egyenes vonalú, sápadt fejbőrre Angel sötét fejének közepén. Gyűlölte ezt a vámpíros szart.

– Kelj fel, Angel! – mondta szelíden. – És mondd el, mi folyik itt!

– Igen, uram! – A szokásos takarékos mozdulataival felállt. – Az utasításnak megfelelően egész nap követtem Sarah Strattont. Késő délelőttig otthon maradt, amikor is elhajtott a helyi egyetemre, és találkozott egy diákkal, Jennifer Stewarttal. Jennifer a terem...

– Tudom, hogy ki ő! Folytasd!

– Jennifer és Sarah találkoztak egy ebédre. A beszélgetésük nagy részét nem hallottam, mivel az ebédlő rendkívül zajos volt. Amikor azonban Sarah távozni készült, Jennifer odaszólt neki, hogy ön, uram, bármikor felhívhatja őt. – Angel szégyenlősen lesütötte a szemét, nyilvánvalóan azt hitte, hogy Raj a fiatal nőt vette célba. Ez kellemetlenül emlékeztette Sarah még mindig friss vádjaira.

– Mi van még? – kérdezte túl élesen.

Angel röviden lehajtotta a fejét, és folytatta.

– Sarah láthatóan zaklatott volt a találkozó után. Egyenesen hazament, de amikor kinyitotta a bejárati ajtót, megcsörrent a mobilja. A sietségében, hogy felvegye a telefont, elejtett néhány tárgyat, és nyitva hagyta az ajtaját, amíg beszélt, így hallhattam a beszélgetést az ő oldaláról. Edward Blackwood volt az, aki hívta őt, uram.

Raj megmerevedett a figyelemtől. – Blackwood? Mit akart?

– Abból, amire következtetni tudtam, találkozni akart vele. Sarah nyilvánvalóan vonakodott, de végül beleegyezett a találkozóba.

– Részletek?

– Chloe éttermében, holnap délután kettőkor. Már egyeztettem Simonnal. Ő biztosít egy apró jeladót, amit Sarah-nál fogok elhelyezni. Simon egészen biztos benne, hogy képes lesz rögzíteni az egész találkozót.

Raj meg akart ütni valamit. Miért találkozik Sarah Blackwooddal? Azt mondta neki, hogy a család barátja, akit el akart kerülni. Vajon erről is hazudott?

– Rendben – mondta végül. – Maradj a közelében holnap, Angel! Bármi történjék is, nem akarom, hogy egyedül legyen vele! Em, tegyük Simont a közelébe. Ő egyszerre figyelheti a poloskát és támogathatja Angelt.

– Igen, uram! Beszéltem vele, és az utca túloldalán fog berendezkedni. A Chloe-ban végig ablakok vannak a homlokzaton, így jó eséllyel lesz rálátásunk is.

– Bocsásson meg, uram! De van még más is!

Raj Angelre nézett. – Több?

– Uram... úgy tűnt, vagyis, feltételezem...

– Csak mondd ki, Angel – mondta türelmetlenül, és arra gondolt, talán ő maga is szörnyeteg, ha még Angel is fél nyíltan beszélni vele.

– Nem akarok feltételezéseket gyártani, de úgy gondolom, hogy tudni szeretné... – Vett egy nagy levegőt az orrán keresztül, és belevágott. – A telefonhívás után még feldúltabb volt. A bejárati ajtaja még mindig nyitva volt, és hallottam, ahogy sír – mondta Angel halkan, már nem nézve közvetlenül a férfira.

Raj csak bámult rá, a gondolatait elnyomta a düh, amely azzal fenyegetett, hogy minden önuralmát elnyeli.

– Menj, aludj egy kicsit, Angel! – mondta Em halkan.

– Igen, hölgyem! Uram! – suttogta Angel.

Raj alig vette észre a lány távozását. A kezét ökölbe szorította a szinte elhatalmasodó vágy ellen, hogy belevágjon a mellette álló terepjáró csillogó fekete sárvédőjébe, az állkapcsa megfeszült a frusztráció üvöltése ellen. Felnézett, és még Em is hátralépett egy lépést az arcára kiülő düh láttán.

– Ki van ma este Sarah-val? – sziszegte.

– Cervantes.

– Hívd fel! – Miközben Em tárcsázott, Raj megfordult, és a kijárat felé viharzott. Em követte, és ahogy kiléptek, átadta neki a telefont. A férfi a füléhez emelte.

– Hol van?

– Azt hiszem, visszavonult éjszakára, uram! Az ajtaja még nyitva volt, amikor megérkeztem, de nem sokkal később becsukta és bezárta. A verandán kigyulladt a lámpa, azután pedig az emeleten is.

Raj halkan káromkodott. Nyitva hagyta az ajtaját? Ez nem vallott rá, ugye? De honnan a fenéből tudhatná? Alig ismeri a nőt. A fenébe is. Legszívesebben odarohant volna a házhoz, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a nő biztonságban van, de mivel a lány egyértelműen a rémálmai közé sorolta, nem gondolta volna, hogy a látogatásától jobban érezné magát.

– Köszönöm, Cervantes! Szólj, amint bármi változik! – Visszaadta a telefont Emnek. – Corfuba megyünk, és útközben el kell intéznem egy hívást!

– Uram – vette a bátorságot Emelie –, talán meg kellene állnunk...

Raj megpördült, és acélos tekintetét a lányra szegezte.

– Ez nem javaslat volt, Emelie!

A lánynak elakadt a lélegzete. – Igen, uram!

Raj kilépett, és a BMW-hez ment, felrántotta az utasoldali ajtót, és a kulcsot átdobta a tető felett Emelie-nek.

– Te vezetsz! – morogta.

Em egy kézzel elkapta a kulcsokat, és becsúszott a vezetőülésbe. Miközben a nő simán kihajtott a raktár parkolójából és rákanyarodott az utcára, Raj beütötte Duncan számát.

– Mi történik, főnök? – kérdezte a nő.

Raj nem vett róla tudomást, kifelé bámult az ablakon, és Sarah járt az eszében, ahogy sír az átkozott rozoga ikerház lépcsőjén. A mobilja hangszórójából Duncan hangja hallatszott.

– Jó estét, Raj!

 

Raj köszönetet mondott Peter Saephannak, és bontotta a kapcsolatot. Megígérte, hogy tájékoztatja Raphaelt, feltételezve, hogy olyasmi derül ki az ügyről, ami több, mint valami helyi hülyeség.

– Mi volt ez az egész, főnök? – zavarta meg Em hangja a gondolatait.

– Ez Raphael házi orvosa volt – mondta hanyagul. Em megfordult, hogy rábámuljon. – Figyelj az útra, Em! – Épp időben rántotta vissza a figyelmét, hogy elkerülje a piros lámpán való áthajtást. – Ma reggel Duncant hívtam fel utoljára. Egy üzenet várt rám, amikor ma este felébredtem.

– Raphael megengedte, hogy beszélj Saephannal?

A lámpa átváltott, és Raj megrándult, amikor Em a gázpedálra lépett.

– Igen – válaszolta a lány kérdésére. Aztán megvonta a vállát. – Ha valaki tényleg vámpírvért árul, az mindannyiunkra visszahat. Én pedig csak fel akartam tenni néhány kérdést.

– Hűha! Lehet, hogy tényleg komolyan gondolta azt a szövetséges baromságot, amiről meséltél.

Raj bólintott, miközben kifelé bámult az ablakon.

– Lehetséges!

– Szóval, mit mondott Dr. Saephan az eltűnt kutatónkról?

A férfi a nőre nézett. – Azt mondta, hogy ha Edwards ezt csinálja, akkor általában annyi donorra lenne szüksége, amennyire csak lehet, de mivel vámpírvérrel van dolgunk, úgy gondolja, kettő vagy három is elég.

– Vámpír vagy ember?

– Mindkettő. Azt mondta, a nők kiválasztása valószínűleg csak a vámpírok preferenciája. Az embereknél nem használhat egyszerűen zacskós vért, mert a fizikai harapás megváltoztatja a kémiát.

Em az utat bámulta, és figyelt minden egyes szóra.

– Akkor tehát a nők valószínűleg még életben vannak. Ez is már valami.

– Egy ideig még mindenképpen, igen.

Lefordultak a Lake Roadra, és meglátták a vérházat. Raj a fehér, zsindelytetős parasztházat tanulmányozta, és halkan azt mondta: – Hát, ez már előrelépés.

Em feléje fordította a fejét.

– Erről akartam beszélni veled! – csattant fel. – Nem hiszem el, hogy erősítés nélkül jöttél ide! Mi van, ha...

Raj hűvös pillantást vetett rá. – Azt akarod mondani, hogy képtelen vagyok megvédeni magam, Emelie?

Em pislantott, és egy nagyot nyelt, de kitartott.

– Egyáltalán nem, uram! – mondta hivatalosan, de aztán vicsorogva hozzátette: – És ezt te is tudod! De ez nem jelenti azt, hogy legyőzhetetlen vagy! Egy egyszerű telefonhívás, csak ennyit kérek!

Raj megengedett magának egy alig látható mosolyt.

– Rendben! Most már bemehetünk, mami?

– Baszódj meg! – mondta Em vidáman, és kivágta az ajtót.

Együtt keltek át az egyenetlen gyepen, megkerülve a bebocsátásra váró klublátogatók rendezett sorát. Két vámpír kidobó állt az ajtóban, ellenőrizték az igazolványokat, és lemondó nyilatkozatokat készítettek, amelyeket aztán aláírattak, és átadtak egy harmadik vámpírnak, aki egy kis asztalnál ült, közvetlenül odabent. A kidobók egyszer végigmérték Em-et, amit a lány figyelmen kívül hagyott, és tisztelettudóan biccentettek Rajnak, visszatartva a tömeget, hogy ő előre mehessen. A zene ugyanolyan hangos volt, mint korábban, de aztán úgy tűnt, mindenki így szereti. Minek egy vérház az isten háta mögött, ha nem lehet feljebb tekerni a hangerőt? Folyamatos áramlottak a vámpírok és az emberek az emeleti különtermek felé, és nem kevés örömkiáltás hallatszott a földszinti sötét sarkokból is. De amíg mindez a házon belül maradt, Raj nem sokat törődött azzal, hogy mit csinálnak.

– Uram!

Raj megfordulva látta, hogy Mick vár rá. Amikor találkozott a tekintetük, Mick azonnal lesütötte a szemét, és meghajolt derékból, néhány másodpercig tartva a meghajlást, mielőtt vigyorogva kiegyenesedett volna.

– Megtisztelő, hogy visszatért, uram, ráadásul egy ilyen bájos kísérővel! – Megcsodálta Emelie formás alakját, az értékelését valahol az arca alatt délen pihentette.

Em egy „Megüthetem ezt a köcsögöt” pillantást vetett Rajra, de a lány nyilvánvaló undorára Raj csak szórakozva megrázta a fejét.

– A hadnagyom, Emelie – mondta Micknek. A másik vámpír szeme kissé kitágult Em címére, és Raj érezte, ahogy megugrik az ereje, amikor a nagydarab vámpír ösztönösen kihívta Em-et a pozíciójáért. Elfojtott egy elégedett vigyort, amikor Emelie egy erőhullámmal és egy gonosz vigyorral lecsapta Micket. Lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy modell a kifutóról, de Em kemény volt. Minden bizonnyal keményebb, mint Raj bármelyik másik vámpírja, és ez már mondott valamit.

Mick hátratántorodott, és komor arckifejezéssel, de elismerően biccentett Emnek, majd visszafordult Rajhoz.

– Bízom benne, hogy minden úgy van, ahogyan szerette volna, uram?

– Igen, remekül néz ki! Figyelj, tudunk valahol beszélni?

A másik vámpír szeme másodszor is meglepetten nyílt tágra.

– Erre! – Visszavezette őket a házon keresztül egy olyan helyre, ami valamikor valószínűleg egy zárt terasz lehetett, de amikor Mick becsukta a ház ajtaját, a hangos zene elhallgatott, mintha csak lekapcsolták volna.

– Egy vámpír néha nem tud gondolkodni ekkora ricsajban – viccelődött. – Kérem, uram! – intett a rakás szék felé, majd maga is leült, hátradőlt, és teljesen nyugodtnak látszott, annak ellenére, hogy alig néhány nappal ezelőtt összeütközésbe került Rajjal. Raj ezt már megfigyelte a vámpíroknál. Akkor érezték magukat a legkényelmesebben, ha egyértelmű volt a dominancia láncolata. Mick könnyedén ült Raj hatalma alatt, amíg Raj demonstrálta a fölényes erejét. Problémák csak akkor merültek fel, ha nem volt nyilvánvaló a hierarchia, vagy ha – mint Krystof esetében – a dominánsnak tartott személy olyan lazára engedte a gyeplőt, hogy az már nem volt hatékony.

– Szóval, Mick – kezdte Raj –, ugye tudod, miért vagyok a városban?

Mick megvonta a vállát. – Tudom, hogy mit hallottam. Krystof azért hozta ide, hogy foglalkozzon ezekkel az eltűnt lányokkal, mert aggasztják a zsaruk. – Tanakodva nézett Rajra. – Jozef szerint ez baromság. Nem egészen örül, hogy visszatért.

– Igen, ezt észrevettem – mondta Raj szárazon. – Én sem vagyok túlságosan elragadtatva, hogy itt lehetek. – Hirtelen támadt egy gondolata, és kíváncsian előre hajolt, a fejét csóválva. – Jozef nem hiszi, hogy van vámpír kapcsolat ezekben a bűntényekben?

– Nem mondta ki nyíltan, de ezt a benyomást keltette bennem. Miért, Ön szerint van?

– Sok új arcot vettem észre a városban – mondta Raj, témát váltva. – És nem csak a vérházakban. A múltkor a Krystof pincéjében lévő hús fele új volt számomra.

Mick felhorkant. – Mit gondol, miért volt itt minden ennyire elszabadult? Az öreg olyan gyorsan gyártja az új testeket, hogy csodálkozom, hogy a zsaruk nem ebben nyomoznak, néhány hiányzó darab helyett... – A tekintete Emelie-re siklott. – …vagyis fiatal nők. Legalább néhányuknak a városon kívülről kell jönniük, vagy talán egyenesen egy hajóról, így senki sem hiányolja őket.

– Van valami elméleted arról, hogy Krystof miért olyan buzgó az átalakításokkal? Tudsz valamilyen fenyegetésről?

Mick felhorkant. – Mármint Önön kívül? – mondta, akaratlanul is Jozefet utánozva. Megrázta a fejét. – Nem, bár néhány idősebb eltűnt. Talán Krystof aggódik...

– Idősebb? – szakította félbe Raj. – Mint például kik?

– Csak azt tudom mondani, amit hallottam. De ismeri Byront?

Raj bólintott.

– Igen, nos, a társa, Serge eltűnt néhány hete. Először azt hittem, hogy csak továbbállt, tekintve, hogy milyen Krystof. De Serge nem ment volna el Nina nélkül – ő a régi cicája. Mióta eltűnt, ő egy kibaszott szellem, és Byron nem mond semmit. Ő az, akivel beszélnie kéne.

Raj a homlokát ráncolta. – Még mindig megvan az a videotékájuk a városban?

– Igen, de ugyanolyan valószínű, hogy otthon találja őket. Úgy hallottam, Byron mostanában nem igazán figyel az üzletre.

Raj és Emelie felállt, Mick is követte őket.

– Rendben – mondta Raj. – Kösz, Mick! Egyébként jó munkát végeztél itt!

Mick a szíve fölé tette a kezét, és ismét meghajolt.

– Köszönöm, uram!

– Igen – mondta Raj. – Oké. Elmegyünk innen, Em!

Em követte Raj gyors lépteit a füvön át, majd vissza a BMW-hez.

– Kulcsok! – vakkantotta Raj. A nő sóhajtva adta át őket.

– Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani – mormolta.

Raj alig figyelt rá.

– Te, vagy valamelyik srác hallottatok valami hasonlót a többi vérházban?

– Nem, uram! Még csak suttogást sem. Csak azt, hogy a házak túlzsúfoltak, és ahogy már mondtam, senki még csak nem is pislogott az ismeretlen arcunkra, bár mondtam a srácoknak, hogy csillapítsák le az erőszintet, hogy úgy tűnjön, mintha frissebbek lennének, mint bármelyikük is valójában.

Raj a homlokát ráncolta. Öreg vámpírok. Ki kellett derítenie, ki hiányzik Serge-en kívül. Ha a hiányzó vámpírok elég erőteljesek voltak ahhoz, hogy kihívást jelentsenek, akkor lehet, hogy valaki kiiktatta a versenytársakat, mielőtt játékba lendült volna, de ha nem.... Nem ismerte olyan jól Byront és Serge-et, de Serge sosem tűnt neki olyan típusnak, aki egyedül vágna neki, Byron pedig gyenge volt.

Beült a vezetőülésbe, és beindította a kocsit.

– Byron és Serge a városban lakik, közel a bolthoz, talán még egy telken is. Nézd meg... – De Em már tudta a címet, és a Blackberryjét a kezében tartva, éppen beírta a műszerfal GPS-ébe.

– Szép – mondta a férfi.

– Azért élek, hogy szolgáljam, uram!

– Persze! – horkantotta Raj.

A videotéka sötét volt, amikor megérkeztek, ami egybevágott azzal, amit Mick mondott, de Raj mégis meglepődött. Byron és Serge mindig későig nyitva tartott, mivel a vámpírtársaik voltak a legjobb vásárlóik, különösen az idősebbek, akik lassan fogadták el az újabb technológiákat. Körbejárta a háztömböt, egészen a szerény házig, amely közvetlenül az üzlet mögött állt. Ez a város régebbi része volt, még abból az időből, amikor sok kereskedő ugyanabban az épületben lakott, ahol az üzlete volt. A belvárosi bűnözés növekedésével a legtöbb üzlet már régen elköltözött, de a két vámpírnak nem kellett aggódnia a bűnözés miatt. Egyetlen demonstráció a következményekről, és a helyi gengszterek nagyjából békén is hagyták az üzletet.

Ő és Em a kicsi, takaros házhoz mentek.

– Szerinted van itthon valaki?

– Minden elég erősen be van zárva, de legalább egy ember van bent – mondta Em koncentrálva. – És egy vámpír is.

– Byron és Nina, ha Micknek igaza van. Oké, csengessünk be, mint nem kívánt vendégek.

Nem törekedtek arra, hogy nesztelenek legyenek, hagyták, hogy a bakancsuk dobbanjon a fából készült tornácon, és keményen és hosszan megnyomták a csinos, kis csengőt. Raj várt egy percet, majd újra csengetett. Ha Byronban annyi ész lenne, amennyit Isten egy hörcsögnek adott, tudná, hogy nemcsak két vámpír áll a küszöbén, de bármelyikük fel is téphetné az ajtót anélkül, hogy udvariasságból becsöngetne a kibaszott csengővel.

Halvány fénycsík jelent meg az ajtókeret mellett, amikor kinyílt az ajtó, és feltűnt Byron sápadt arca. Sokáig bámult Rajra, majd Emelie-re, és vissza Rajra, azután szélesebbre tárta az ajtót, és kinyomta a szúnyoghálós ajtót.

– Gyertek be! – mondta kedvetlenül.

Emelie betolakodott Raj mellett, hogy elsőként menjen be – a lány kezdett szabályos púp lenni a hátán, amikor a biztonságáról volt szó. A mozgás egy rövid villanását látta a folyosó végén – feltételezte, Nina az. Byron halk, nyugtalan hangot adott ki, és amikor Raj megfordult, látta hogy a másik vámpír félve nézi őt.

– Nem fogom bántani őt, By! Ezt tudnod kellene!

Byron vállai megereszkedtek.

– Én már semmit sem tudok, Raj! Egy kibaszott dolgot sem! – Körülnézett, mintha nem tudná, hova üljön, mintha nem is a saját házában állnának. Végül a nyilvánvalóan nappali felé mutatott, és arrafelé kezdte vezetni őket, és a szobába lépve megnyomta a kapcsolót. A sarokban felgyulladt egy állólámpa, kiemelve a nagy, kényelmes széket és egy régi, könyvekkel teli asztalt. Mellette egy hosszú, párnákkal megrakott kanapé állt, amelynek a háttámlájára egy kézzel készített takaró volt vetve. A fény elég világos volt az olvasáshoz, de elég lágy egy vámpír szemének is.

– Foglaljatok helyet! – mondta Byron. A nagy fotel felé indult, de megállt, és Rajra pillantva inkább a kanapéra telepedett, egész a szélére csúszva, hogy helyet csináljon Emnek, ügyelve arra, hogy elég helyet hagyjon közöttük, hogy ne kelljen összeérniük.

– Köszönöm – mondta Raj. Leült a nagy székre, de nem dőlt hátra. Betolakodónak érezte magát ebben a házban, ebben a szobában. – Elnézést a zavarásért, By!

– Nem zavartok. Azt hiszem, tudtam, hogy előbb-utóbb ide fogsz érni.

– Miért is?

Byron alaposan tanulmányozta Raj arcát, mielőtt válaszolt volna.

– Mert történik valami! – A hangja megremegett a dühtől, ami minden egyes szóval nőtt. – És valaki beszélt neked Serge-ről, különben nem lennél itt. Szóval ne játssz velem kibaszott játékokat, oké?

Emelie felborzolódott, de Raj megnyugtatón kinyújtotta a kezét.

– Szerinted mi folyik itt? – kérdezte halkan.

– Honnan a faszból tudjam? Krystof üzent, hogy Serge-et akarja, tehát Serge megy. Ez úgy hat hete volt, és azóta egy szót sem hallottunk felőle. Nina azt mondja, hogy még mindig él, hogy tudná, ha meghalt volna. De akkor hol a faszban van? – Az utolsó mondatnál megtört a hangja, és Raj félrenézett, hogy megadja a magánszférát a gyászának.

– Mick azt mondta, lehet, hogy mások is eltűntek – mondta halkan.

– Igen – mormolta Byron. – Lehetséges. Van néhány, akik régebben sokat jártak az üzletbe, de mostanában nem láttam őket. Az egyikük Barney. Ő egy idős ember, aki szereti a filmeket, különösen a klasszikusokat, amiket nehéz beszerezni. Charles fiatalabb... Úgy értem, tudod, viszonylag. Ő a videojátékokat és a pornót szereti – a mi nagy slágereinket, tudod?

Raj bólintott.

– Igen, szóval… Egyiküket sem láttam már egy ideje. Persze lehet, hogy csak olyanok, mint én, és kurvára félnek elhagyni a saját házukat.

Raj felállt, és az ajtó felé rántotta a fejét, jelezve Emelie-nek, hogy elmennek. Byron meglepetten nézett fel, és gyorsan felállt. Esetlenül megtántorodott, Raj pedig a homlokát ráncolta. – Vigyázol magadra, By? Sem Ninának, sem Serge-nek nem teszel jót, ha éhezel!

– Nina nem akarja, hogy elhagyjam a házat. Attól fél, hogy én is eltűnök... – elakadt a hangja. – Nem eszik rendesen, nem alszik. Nem kockáztathatom, hogy...

– Majd küldök egy kis vért... – Raj az órájára pillantott, és a homlokát ráncolta. – Holnap este. Addig is, ha bármire szükséged van, hívj ezen engem vagy Emet! – Átnyújtotta Byronnak az egyik névjegykártyáját, mielőtt visszasétált a bejárati ajtóhoz. Elkezdte kinyitni, de Byron hangja megállította.

– Majd szólsz nekem? – szólította meg.

Raj megfordult.

– Bármit is találsz – könyörgött Byron. – Bármi is az, Raj! Hadd tudjam meg! Semmi sem lehet rosszabb, mint nem tudni!

A férfi bólintott. – Értesíteni foglak! Addig is vigyázz magadra és Ninára! – Nem tudott elég gyorsan kijutni a házból. Végigsétált a járdán, és a kapun át a kocsijához, ahol parkolt. Kinyitotta a zárakat, de ahelyett, hogy beszállt volna, kemény léptekkel sétálni kezdett oda-vissza a sikátorban.

– Az istenit, Emelie! Mi a fenét képzel Krystof?

– Talán semmit! – mondta a lány. Raj megállt, és ránézett, miközben Em folytatta. – Hónapok, a fenébe is, évek óta mondogatod, hogy az öregnek nincs rendben a feje. Talán végleg elment az esze, és már egyáltalán nem gondolkodik.

– Bassza meg! Jól van, eljött az idő! Holnap este meglátogatom az öreget. Meglátjuk, mit tud erről az egészről. – Lehunyta a szemét, érezte, hogy a nap fenyegetően közeledik a horizonthoz. – Ma este már nem tehetek semmit! Induljunk! Nem akarom, hogy a végén a majmokkal együtt kelljen meghúznom magam a ketrecben – mondta, megismételve Em korábbi megjegyzését a többi vámpírral kapcsolatban.

– De az nem baj, ha nekem igen? – jegyezte meg Em, miközben becsúszott a BMW anyósülésére.

– Igen, mert azért élsz, hogy szolgálj, nem igaz? – A lány egyetlen válasza egy felemelt középső ujj volt. Raj elmosolyodott, és eszébe jutott, hogy egy ideig talán ez lesz az utolsó dolog, amin mosolyoghat.