Negyvennegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

Raj üvöltve ébredt fel, felugrott a keskeny ágyról, és évek óta először engedte szabadjára teljes erejét. Az végigdübörögve a raktáron megrázta az alapokig, ahogy a falak megremegtek érezte, hogy minden egyes őr, ember és vámpír egyaránt térdre rogy a rettegéstől.

Sarah! Kereste őt, és átkozta magát, amiért nem erősítette meg a vérkapcsolatot, amiért nem erőltette jobban, hogy még több vért vegyen magához. Nem talált semmit, és egy pillanatra kétségbeesett. De közel volt a biztos tudathoz, hogy a lány nem halt meg. Eszméletlen volt, be volt drogozva, nem tudta, melyik, de élt.

Dühösen gondolkodva öltözködött. Érezte maga körül a vámpírjait, gondolataik féltek a dühétől, kíváncsiak voltak az okára, de még mindig állhatatosak voltak, még mindig erősen tartották erejüket, hogy ő erőt meríthessen belőle. Jól választotta ki a gyermekeit. Nem voltak közöttük gyávák vagy gyengék. Kinyitotta az ajtaját, és kiviharzott a folyosóra. Térdre ereszkedve vártak rá, fejüket hűségesen és alázattal lehajtva.

Tekintete megtalálta Emelie-t. A lány felemelte a fejét a kimondatlan felszólításra, és a szeme tele volt tudással és félelemmel, de a félelem nem tőle, hanem érte volt.

– Nincs több játszadozás, Em! Készüljön fel mindenki, és induljunk! Ez ma este befejeződik!

Raj Simon válla fölött figyelte, ahogy a technikus még egyszer lejátssza az elrablásról készült videót. Érezte, ahogy Em közeledik a háta mögött. Megpördülve egy hideg pillantást vetett rá. – Mi a faszt keresett itt Nina?

– Vállalom a felelősséget, uram! Byron telefonált tegnap este, amíg Ön távol volt! Azt mondta, Krystof tudomást szerzett róla, hogy beszélt Önnel, és hogy megfenyegette. Megkérdezte, hogy Nina velünk maradhat-e. Ő maga akarta áthozni, és itt akart maradni ő is, de én nem bíztam benne ennyire. Abel és én elmentünk a nőért. Biztos felhívott valakit. Sajnálom! Nem is tudtam, hogy van telefonja.

– Beszélni akarok azzal az őrrel, aki délután kinyitotta nekik azt a kurva ajtót!

– Alig él, uram! Elég vért adtunk neki, hogy egyelőre stabilizáljuk, de eléggé ki van ütve. Épp csak annyit szedtem ki belőle, hogy megtudjam, mi történt, és a részleteket megerősítettem a két tetőn lévő őrrel. Mindhármukat leterítették, amint kinyílt az ajtó, még mielőtt Sarah-hoz hozzáértek volna.

– A kurva anyját! Hol van az a seggfej Byron?

– Cervantes és Abel úton vannak hozzá. Ha szerencsénk van, még azelőtt elkapjuk, hogy eléggé felébredne ahhoz, hogy elfusson. Csak remélni tudjuk, hogy Nina elég ostoba volt ahhoz, hogy hazamenjen hozzá.

– Rendben. Mindenki készüljön fel, és induljunk! Ha Byron nincs ott, nem vesztegetjük az időt a keresésére. Ő és az a ribanc meg fognak majd fizetni, de Sarah az első! – Felvette a kabátját, érezte, ahogy a súlya ránehezedik a vállára, és beszívta a finom bőr meleg illatát. Jól élt vámpírként. Bármennyire is bánta egykor az átváltozást, bármennyire is megvetette még mindig Krystofot, amiért akarata ellenére átváltoztatta, ezt el kellett ismernie. Hosszú élete sokkal könnyebb volt, mint az emberi élete valaha is volt.

– Uram – mondta Em tétován. Felnézett, és látta, hogy a lány szemeiben könnyek csillognak.

– Ne sírj, Em! Jó utunk volt!

– A fenébe, Raj, ne merészeld...

A férfi gonosz vigyorral nézett rá.

– Ne aggódj! Nem áll szándékomban a kardomba dőlni. Krystof ma este elbukik, de bolond és pocsék Atya lennék, ha nem tennék óvintézkedéseket!

Em szeme kitágult. – Én nem fogok...

– De igen, fogsz! – mondta keményen. – Két embert viszek be magammal. Még azt is megengedem, hogy te válaszd ki, melyik kettőt. De te maradj ki ebből, Em! Szükségem van rád...

– Ezt nem teheted velem, ez...

– De igen, és meg is teszem! – Közelebb lépett egy lépést, és a szeretet ritka gesztusaként gyengéden a lány arcára tette a kezét. – Te voltál az első gyermekem, Emelie, és mindig is te leszel a legjobb! De nem te vagy az egyetlen! Túl sokan vannak itt és otthon, akik számítanak a védelmemre. Ha valami rosszul sülne el, szükségem van valakire a gyilkos zónán kívül, aki elég erős ahhoz, hogy megvédje az embereimet a visszahatástól. Elég rossz, hogy néhányan így is meg fognak halni. Nem akarom, hogy mindenki velem együtt pusztuljon! Megértetted? Szükségem van rád, Em! Te meg tudod menteni őket, ha én elbukom!

– Nem fogsz elbukni! – suttogta hevesen.

– Nem – mondta a férfi egy újabb vigyorral –, nem fogok! El fogom távolítani azt a rohadékot, és mindenkit, akinek bármi köze van ehhez! Aztán megkeresem Sarah-t, és megtanítom neki, mi az ára annak, ha megszegi az urának és mesterének tett ígéretét!

Em visszafojtott valamit, ami részben zokogás, részben nevetés volt. – Sok szerencsét hozzá!

– Legyen egy kis hited, Emelie!

– Rengeteg hitem van, uram! Ha nem így lenne, a holttestemen kellene átgázolnod, hogy kijuss azon az átkozott ajtón!

A raktár tele volt energiával. Raj állt és magába szívta az egészet – a vámpírok ádáz lelkesültségét, akik tudták, hogy hamarosan erre az egy éjszakára felszabadulnak a civilizáció kötelékei, a törvények és erkölcsök korlátozásai alól, amelyek szerint kénytelenek élni ebben az új világban, a megfigyelő kamerák és a DNS világában. A mai este a vámpírokról, a vérontásról és a vérfürdőről szólt, és ők ezt kirobbanó örömmel várták.

Nyílt vigyorra reccsentette az állkapcsát, és kinyújtotta a karját, mintha fel tudná markolni ezt a sok energiát, hogy magába szívja. Hagyta, hogy a saját ereje átjárja őket, eltöltve őket önbizalommal és a mellettük lévő erejének bizonyosságával. Együtt fogják ezt véghezvinni, és még az éjszaka vége előtt győzelmet aratnak. Biccentett Emelie felé, és a nő visszavigyorgott. A vámpírjai felüvöltöttek, és elkezdtek a várakozó járművekbe tolakodni. Felbőgtek a motorok, és kinyíltak a nagy raktárajtók.

Raj az utolsó terepjáró nyitott ajtaja felé lépkedett, és megállt, amikor Sarah tudata öntötte el hirtelen az érzékeit. Magához tért és éber volt. Kiküldte hatalmának egy lándzsáját, küzdve, hogy elérje a nőt a gyenge vérségi köteléken keresztül, de ez nem volt elég. Frusztráltan a terepjáró tetejére csapott, és beérte a megnyugtatás és a melegség erőteljes lökésével. A nő tudni fogja, hogy itt van, hogy jönni fog. Ennek elégnek kell lennie.

Megpördült Em telefonjának csörgésére. Em a füléhez tartotta, és hallgatott. A tekintete a férfira siklott, és egy nevet mormolt: Byron.

– Elkapták – mondta, kikapcsolta a telefont, és visszadugta a zsebébe.

Raj vicsorogva villantotta ki az agyarát.

– Akkor ez az első megállónk!

Negyvenötödik fejezet

Fordította: Szilvi

Hideg volt ahol felébredt, sötét és nyirkos. Érezte a nedvességet, amely a falakon csorgott lefelé, és felemelkedett a padló alól, hogy fájdalmat okozzon a csontjaiban. Megfordult, és ez olyan szédülést váltott ki belőle, hogy vakon valami szilárd dolog után kellett kapnia, hogy megnyugodjon, és egy fémágy hűvös rácsát markolta meg. Belekapaszkodott, érezve a durva krátereket, ahol a festék lepattogzott. Óvatosan lélegezve feküdt, és várt, meg volt győződve arról, hogy álmodik, és hamarosan a saját ágyában, a saját szobájában ébred fel.

– Helló? – szólalt meg egy remegő lányhang.

A döbbenettől felpattant Sarah szeme, és ráébredt, hogy valóra vált a legrosszabb rémálma. A szívverése az egekbe szökött, kipréselte a levegőt a tüdejéből, és minden egyes dobbanással megrázta az egész testét.

– Helló? Van ott valaki? – szólalt meg újra a lány.

Sarah a hang irányába fordította a fejét, és egy fénycsíkot látott, ahol az ajtó még nem záródott be teljesen. A szeme tágra nyílt, és kezét a szája elé szorította, hogy ne sikítson. Ismerte ezt a helyet. Az ajtó kinyílt, és felnézett, arra számítva, hogy a rémálmaiból ismert árnyat látja, azt, aki elrabolta Trisht, Reginát pedig otthagyta meghalni.

– Felébredtél. – Egy fiatal nő rajzolódott ki a folyosóról érkező fényben, alacsony, mint Sarah, de vékonyabb és sokkal fiatalabb. Trish, döbbent rá Sarah. Ő Trish Cowens volt.

– Minden rendben van! – mondta Trish. – Egyelőre elmentek. – Közelebb jött, lassan lépkedett, egyik kezét kinyújtva, mintha egy megrémült állathoz közeledne.

Sarah pislogott. És tüzes dühöt érzett, amely a szívéből indult, és minden porcikájába szétszáguldott, hogy felmelegítse a testét. Raj volt az. Úgy érezte őt, mint egy hatalmas, de távoli dühöngő lángot. A meleg vérének emléke a nyelvén olyan élénken villant fel, hogy szinte érezte az ízét. Nem akart inni a véréből, csak azért egyezett bele, hogy örömet szerezzen neki. A többnek még a gondolata is undorító volt. De most már értette, miért volt ez fontos. Ez volt az a kapcsolat, amiről Cyn próbált beszélni neki. Csak remélni tudta, hogy ez elég volt ahhoz, hogy a férfi rátaláljon, mielőtt túl késő lenne.

– Jól vagy? – kérdezte Trish.

Sarah-nak sikerült egy gyenge mosolyt csalnia az arcára, de rájött, hogy a lány talán nem látja. – Igen – mondta hangosan. – Vagyis egy perc múlva az leszek. – Mély levegőt véve lenyelte az émelygését, majd lassan kiengedte a levegőt, és megismételte a ciklust. Felnézett. – Te Trish Cowens vagy, ugye?

Trish odasietett az ágyhoz, és majdnem felbukott siettében, hogy közelebb kerüljön.

– Keresnek engem? Az apám... – A hangja elcsuklott, és Sarah kinyújtotta a kezét, lehúzta a lányt, hogy leüljön mellé. Mintha az érintés jelzés lett volna, Trish sírni kezdett, úgy zokogva, mint egy kisgyerek. Sarah átkarolta, és hagyta sírni, szorosan átölelve ringatta kicsit.

Trish zokogása végül alábbhagyott, de a lány kitartott, nedves arcát Sarah pólójához dörgölte. – A rendőrségtől vagy? – kérdezte halkan, reménykedve.

Sarah felsóhajtott. Ha ezt élve megússza, Raj meg fogja ölni. – Nem a rendőrségtől vagyok, Trish, de a barátaim tudják hol vagyok, és értünk jönnek!

– Vámpírok azok – mondta Trish tompán. – Ők kaptak el minket!

– Tudom! – mondta Sarah, és erősebben megszorította a rémült fiatal nőt.

– Megölték Reginát!

– Nem! – mondta Sarah gyorsan. – Még időben megtaláltuk Reginát, és megmentettük.

Trish felült, és Sarah-ra meredt a gyenge fényben.

– Tényleg? Ezt nem csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam?

– Szó sincs róla, drágám, ő is él, mint mi is, és szándékomban áll, hogy ez így is maradjon! Elmegyünk innen, Trish! Még nem tudom, hogyan, de biztosan élve megyünk innen el!

Negyvenhatodik fejezet

Fordította: Szilvi

Byron háza ugyanúgy nézett ki, mint négy estével ezelőtt. Byron azonban nem. A padlón kuporgott Raj előtt, egy laza melegítőnadrágot leszámítva meztelenül, mellkasán és a karján több mély vágásból vér folyt.

Raj felvont szemöldökkel nézett Cervantesre.

– Megpróbált megszökni, uram! – mondta rezzenéstelen arccal.

Raj végiggondolta a kontrasztot a szikár Byron és Cervantes között, és megengedett magának egy apró mosolyt. Nem tartott sokáig. Odasétált Byronhoz, és leguggolt, hogy a gyengébb vámpír szemébe nézzen, alkarját a térdére támasztotta, kezét lazán lelógatva a térdei közé.

– Nem nézel ki valami jól, By!

Byron heves ellenszenvvel pislantott rá, mielőtt gyorsan lehajtotta volna a fejét, és a vaskos hajzuhataga mögé bújt.

– Nem csináltam semmit! – mormolta.

– Nem? Akkor talán csak Nina volt az! Mit gondolsz? Nem hagyhatjuk, hogy az embereink így dacoljanak velünk, igaz? Megöljem őt helyetted?

Byron felkapta a fejét, szeméből pánik sugárzott.

– Nem Nina tette, Raj! Esküszöm!

– Mit? – kérdezte Raj halkan.

Byron gyorsan pislantott, tudva, hogy lebukott.

– Bármi is az – erősködött, és a hangja panaszos nyöszörgésbe váltott. – Ideküldted ezeket a fickókat, hogy elkapjanak, rájöttem, hogy történt valami, de én aludtam, ember! Ezt te is tudod! És Nina, ő nem tenne...

Raj behajlította az egyik ujját, és Byron felsikoltott, a feje hátrafeszült, a nyakában lévő inak csontszilánkokként álltak ki. Raj leejtette a kezét, Byron pedig előrebukott, összegömbölyödött, mint egy sebesült állat, aki volt is, a kezét a feje köré kulcsolta, miközben hangosan sírt.

Raj előrehajolt, hogy a fülébe súgjon. – Hallod Nina szívverését, By? Én igen!

A síró vámpír felemelte a fejét, hogy rémülten Rajra bámuljon.

– Szerinted milyen hangosan kell sikítanod, hogy előbújjon a rejtekhelyéről? Nézzük meg, jó?

– Ne! – nyöszörgött Byron. – Ne, nem teheted... – A mondat félbeszakadt, ahogy a kíntól felsikoltott, vér folyt a füléből, a szeméből és minden pórusából, ahogy Raj az ujjait ökölbe szorította. A vér kezdett összegyűlni alatta, és Cervantes gyorsan hátralépett, a szeme vajsárgán csillogott a vérszomj és az izgalom kombinációjától.

Raj felemelte a fejét, hogy elkapja Cervantes pillantását, mielőtt megmozdult volna annyira, hogy lusta pillantást vessen a sivár szoba falait borító olcsó lambéria egy részére. Cervantes szeme tágra nyílt, és figyelmesen tanulmányozta a lambériát, vastag ujjaival végigsimított a felületen, amíg meg nem találta, amit keresett. A válla fölött Rajra nézett, aki röviden megrázta a fejét, mielőtt visszatért volna a figyelme a haldokló Byronra.

– Micsoda pazarlás, By – mondta valódi sajnálattal. – Én megvédtelek volna téged! – Könnyedén felállt, és szenvtelenül figyelte, ahogy Byron porrá omlik a lába előtt. Gyorsan összefonta a karjait, és felrántott állával jelzett Cervantesnek.

A nagydarab vámpír ökölbe szorította a kezét, és belecsapott a lambériába, ami meglepett és rettegő sikolyt váltott ki Ninából, aki mélyen a rejtekhelyben kuporgott. Cervantes benyúlt, és ugyanolyan könyörtelenséggel rángatta ki a lányt, mint amilyennel Byront is kezelte. A nyakánál tartott nő ott lógott előtte.

– Ezzel mit csináljak, uram?

Raj undorodva fintorította el a száját, ahogy a zokogó nő elméjéhez ért. Gondolatai kaotikusak voltak a rettegéstől, úgy szóródtak szét előtte, mint levelek a szélben. Elkapott egy képet Sarah-ról, és belekapaszkodott, kitépte az emléket Nina agyából, nem foglalkozva azzal, hogy milyen kárt okozhat. Látta az elrablókat, látta, ahogy az emberi őr elesik, miközben megpróbálta biztonságba taszítani Sarah-t, látta, ahogy a nőt a hátsó ülésre dobják, miközben körülötte tombolt a csata. De ő mindezt már tudta. Még egyszer átkutatta a Nina agyában lévő zűrzavart, és megtalálta, amit keresett. Egy telefonhívást, a hangot a másik végén. Olyat, amelyet Raj felismert.

Visszahúzódott Nina tudatából, az ereje ellökte magától, mint egy íztelen húsdarabot, ami volt is. A nő beleesett a por- és vértócsába, ami Byron volt, és megpróbált felemelkedni, a kezén lévő véres ragacsot bámulva felsikoltott a rémülettől, amikor rájött, mi lehet az. Négykézláb elmászott, vörös csíkokat hagyva maga után, ahogy a falhoz kuporodott, vad szemekkel, miközben őrülten locsogott.

– Uram – szólalt meg Em a háta mögül. – Meg...

– Ne! – mondta a férfi élesen. – Hagyd őt úgy, ahogy van!

– De...

Raj megpördült, és mély, fagyos kékkel izzó szemekkel tanulmányozta a hadnagyát. Mindenki elcsendesedett, az egyetlen zaj az őrült nő motyogása, és Em térdre ereszkedésének hangja volt.

– Bocsásson meg, uram!

Három lélegzetvételig hagyta, hogy a nő ott maradjon, aztán kisétált a szobából.

– Krystofhoz megyünk – mondta határozottan.

A vámpírjai sietve követték, többen előtte rohantak, hogy előőrsként szolgáljanak az esetleges ellenséggel szemben, aki talán előre látta a lépéseiket, és most odakint áll lesben. Raj a homlokát ráncolta, de felismerte a szükségszerűséget. Ehhez mostantól hozzá kell szoknia. Feltéve, hogy túléli ezt az éjszakát.

Krystof háza ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Egy öreg kúria, zsalugáteres ablakokkal, és a felhajtó tele autók legutóbbi modelljeivel. Raj az utcán állt, ismét visszafojtva az erejét – nem volt oka, hogy fennhangon hirdesse a jelenlétét a vámpírlordnak. Bár a korábbi fellobbanása, és a Byronnal való összecsapása alapján az öregnek tudnia kellett, hogy jön, különösen, miután elrabolta Sarah-t. De éppen a ház normalitása volt zavartkeltő. Nagyobb ellenállásra számított, egy védelmi vonalra, valamire, ami előre figyelmezteti Krystofot, és fogyasztja Raj erőforrásait, meggyengítve őt, mielőtt még belépne a házba.

Érezte, hogy Em odalép a háta mögé.

– Mi a baj ezzel a képpel? – kérdezte.

– Túl csendes – válaszolta azonnal. – Azt várnám, hogy Krystof távol a drága énjétől állítja fel a védvonalat. – A vámpírlord háza felé biccentett. – Ennél már egy diákszövetségi házban is nagyobb biztonságot láttam.

Raj éppen csak elmosolyodott. – Sok ilyenben voltál már, Em?

– Néhányban – ismerte el a lány. – Azok a jól táplált fiatalemberek mindig olyan lelkesen adakoznak.

A férfi szórakozva felhorkant. – Kettőt magammal viszek!

– Uram... Raj, én...

– Itt van rád szükségem, Em!

A nő felsóhajtott, és átintett a válla fölött. Cervantes és Yossi odaléptek, és elfoglalták a helyüket a férfi két oldalán. Raj oldalra pillantott Emre.

– Sorsot húztak a megtiszteltetésért – mondta Em.

Raj felhorkant, és arra gondolt, hogy atyjukat elkísérni a lehetséges halálba, aligha nagy megtiszteltetés. – Nagyra értékelem a gondolatot, uraim!

Cervantes elvigyorodott, míg Yossi némán bólintott. Mindketten türelmetlenül szemlélték a néma házat, izmaik megfeszültek a magukra kényszerített mozdulatlanság miatt, szemük csillogott az utcai fényekben.

– Megint hátul megyünk be – mondta Raj hűvösen. – Ha a korábbi látogatásaimból következtetni lehet... – felemelte a fejét, hogy vigyorogva az előttük álló házra mutasson –, ...nem hiszem, hogy gondunk lesz. Bármeddig megelőzhettek, amíg... – Elfordította a tekintetét, hogy mindegyikükkel szemkontaktust teremtsen, és csodálkozott, hogy ki tudta érdemelni ezeknek az erős és rátermett vámpíroknak a rendíthetetlen hűségét. – Amíg – ismételte meg, és halkabban folytatta – el nem érjük Krystof belső szentélyét. Azon a ponton egyedül haladok tovább.

Látta nyugtalan reakciójukat, és elmosolyodott.

– Megértem az aggodalmatokat – mondta, és felemelte a tekintetét, hogy Emelie-t is bevonja a szavaiba. – De ennek így kell lennie! Emelie?

– Igen, uram!?

– Emlékezz az ígéretedre!

A lány szemei rózsaszín könnyekkel teltek meg, de bólintott egyet élesen. – Igen, uram!

Körbepillantott az összegyűlt vámpírok között, és némi meglepetéssel vette tudomásul, hogy hány emberi őr döntött úgy, hogy elkíséri őket. Byronnál nem vette észre őket, ami azt jelentette, hogy valaki hívta őket. Odapillantott, és látta, hogy Emelie kerüli a tekintetét. Csodálkozva ingatta a fejét. Ritka drágakő volt az ő Emelie-je.

Felemelte a fejét, és hagyta, hogy az ereje kiáramoljon, élvezte a páratlanul felemelő érzést, ahogy kifelé sugárzik az éjszakába, és jelzi a jelenlétét Krystofnak és bárki másnak a hatósugarában, aki képes az ilyesmit érzékelni. Mély lélegzetet vett, és a tüdejét megtöltő levegőnek édesebb és tisztább íze volt, mint bármelyik lélegzetnek, amit valaha is vett. Tudata lustán kinyúlt, mint egy macska, amelyik felkel a délutáni szunyókálásból, és érzékszerveivel befogadta a körülötte lévő éjszakát. A vámpírok szívének dobogása úgy vette körül, mint egy timpanonverseny[1], az emberi követőié valamivel gyengébben, de ugyanolyan hűséggel. Behunyta a szemét az érzések túlterhelése, a csábító mámor ellen, majd tiszta céltudatossággal újra kinyitotta őket.

– Ne várakoztassuk meg Krystofot!

Megkerülte a házat, és belépett a konyhába, meglepve három vámpírt, akik úgy néztek ki, mint akiket rajtakaptak a hűtőszekrény vérkészletének dézsmálásában. Döbbenten bámultak rá, és csak megkésve tanúsítottak gyenge ellenállást. Raj, pusztán az ereje cseppnyi foszlányával félresöpörte őket, a falakhoz és a szekrényekhez lökve, elszívva az erejüket, és kábultan a földön hagyva őket. Ez volt az ára annak, hogy Krystof csak gyengéket és ostobákat választott gyerekeinek. Alig lelassítva a találkozástól, Raj beljebb sétált a házba és lement a lépcsőkön.

Az alagsorban zűrzavar tombolt. A konyhán keresztül történő belépőjétől figyelmeztetve, Krystof több brutális védelmezője is a lépcső aljához rohant, tele lelkes szándékkal és tomboló tesztoszteronnal, de a támadásuk nem volt szervezett. Iránytalannak tűntek, mint a flippergolyók a gépezetben, ide-oda ugráltak, nem tudták, hogy a betolakodót támadják-e, vagy visszavonuljanak, hogy a mesterük belső szentélyét védjék. Közöttük Cervantes és Yossi kezelte a kezdeti támadást, Raj pedig könnyedén legyőzte a többieket. Megállt az alsó lépcsőfokon, és felmérte a romokat, ismét csodálkozva a vámpírlord csekély ellenállásán. És hol volt Jozef?

Megrázta a fejét. Ezek a dolgok már nem számítottak. A kihívás most már tényleg megvalósult, és nem volt visszaút. Gyorsan átment a szobán, és minden ünnepélyesség nélkül kivágta az ajtót. Krystof a díszes ülőgarnitúrán kuporgott, az arcát egy fiatal nő véres nyakába temetve. Raj hirtelen belépésére hátradőlt, szája dühös vicsorgásra nyílt, agyarairól vér csöpögött az ing csipkés, fehér anyagára. Raj alig vette észre a vámpírlord dühét, a figyelmét inkább a nő hosszú, szőke haja kötötte le, kecses, csupasz lábai ernyedten lógtak a földre, egyik fehér karja kinyúlt, keze könyörgésre nyílt.

Raj felüvöltött, két kemény lépéssel átszelte a szobát, és kitépte a nőt Krystof markából. A nő haja félrelebbent, és Raj egy ismeretlen arcra meredt. Megkönnyebbülés járta át, hogy nem Sarah volt, aki holtan feküdt a karjaiban, majd bűntudat, hogy bármilyen megkönnyebbülést talált ennek a nőnek az értelmetlen halálában. Felemelve a tekintetét ott találta maga előtt a vámpírlordot, aki megölte a nőt, és akinek a szája a nevetés undorító paródiájára nyílt.

– Azt hiszed, le tudsz váltani, Rajmund? – csúfolódott gúnyosan. A szemei úgy ragyogtak, mint az ikerlángok a megfeketedett lelkével szemben, miközben szabadjára engedte az erejét, hagyta, hogy az addig duzzadjon, amíg a ház fel nem nyögött a nyomástól, a bútorok a falaknak repültek és darabokra törtek, mintha egy hurrikán tombolt volna teljes alakjában a kis szoba közepén. De még ez sem volt elég. Szinte elektromos erőhullám rázta meg a szobát, amikor Krystof a szolgái felé nyúlt, letépve a védelmüket kiszívta őket, ellopta azt az erőt, amivel rendelkeztek, és egy áthatolhatatlannak tűnő védőgubóba szőtte maga körül.

– Nem vagy más, mint egy rakparti patkány! – vicsorgott Rajra. – Arra születtem, hogy uralkodjak már évszázadokkal azelőtt, hogy te megszülettél volna, és még évszázadokig uralkodni fogok, miután téged is elfúj a szél a szánalmas gyermekgyűjteményeddel együtt! – Az utolsó szavakat gúnyosan köpte ki, és úgy vágta Raj arcába, mint egy nyálfröcskölő köpést.

Raj meghajlította az akaratát, biztos, sima eleganciával tömörítve a saját erejét. Úgy nőtt, mint egy nagy vihar első hulláma, egyre magasabban és egyre sűrűbben tombolva, erőt merítve abból az elképzelhetetlen helyből, ami benne volt, a vámpírerő azon tartalékából, ami a különbséget jelentette egy szolga és egy lord között. Kinyújtotta a kezét, és tudatára ébredt, hogy Cervantes és Yossi érintetlenül áll az iroda ajtaja előtt, hogy Emelie az utcán kanalizálja az összes vámpírjának az erejét, itt és a távoli Manhattanben egyaránt. Még az emberi őrök csekély erejét is összegyűjtötte, és mindannyiuknak menedéket nyújtott, miközben felajánlotta neki ereje mentőöveként, amelyet szükség esetén igénybe vehet.

Tudta, hogy a szemei hideg, kék tűzzel kezdtek égni, és elmosolyodott, látva, hogy felvillan a felismerés atyjának arcán.

– A beszéd olcsó, uram!

Krystof minden figyelmeztetés nélkül csapott le, feltépve erejének védekező gubóját, hogy a tiszta energia faltörő kosát küldje át a kis helyiségen. Raj felnyögött, amikor a lövés eltalálta, érezte, ahogy a saját ereje megereszkedik a halálos támadás alatt, megtörés nélkül meglazult és körbeáramlott Krystof erődárdája körül, felemésztette, magába szívta azt, így ő erősebb lett, mint korábban, nem pedig gyengébb. A vámpírlord szemei kitágultak a döbbenettől, és hevesen igyekezett visszahúzódni, megfeszülve, hogy kiszabaduljon Raj erejéből, mielőtt azon kapta volna magát, hogy ugyanúgy szárazra szívódik, mint a saját csatlósai.

Raj kinyújtotta a kezét, és lefelé csapott, mintha csak egy ráragadt rongydarabot rázott volna le. Érezte az energialökést, ahogy az ereje ismét összezárult körülötte, és látta, hogy Krystof kissé hátratántorodik a törmelékhez, amely egykor az íróasztala volt. De az öregember még nem fejezte be. Ő egy vámpírlord volt, nem valami túlértékelt rabszolga, akit egy gyors erőfitogtatással el lehet bocsátani. Egyenesen állt, kinyújtott karral, kezét ökölbe szorítva, mintha villámokat gyűjtene a levegőből. Dübörgött a kihívás, megzörgette a falakat, és egy tömör energiafalat lökött át a szobán, amely úgy csapódott Rajnak, mint egy tonna könyörtelen kő, hátraszorítva őt, térdre kényszerítve. Raj dacosan felüvöltött, dühös volt az ostobasága, a toronymagas büszkesége miatt. Annyira biztos volt a saját felsőbbrendűségében, annyira hivalkodó volt az arroganciájában. Miközben ő az öregember erőfeszítésein nevetett, Krystof magához ragadta a kezdeményezést, és halálos erejű sortűz sorozatokkal ostromolta. Raj érezte, hogy elgyengül a könyörtelen támadás alatt, miközben Krystof egyre erősebb lett, egyre több és több kegyencét szívva le, kinyúlva a területének végéig, maga a könyörtelensége volt a legnagyobb előnye.

Raj hallotta, ahogy Emelie sikoltozik a fejében, követelte, hogy fogadja el, amit felajánl, és könyörögni kezdett, amikor a követelései meghallgatás nélkül maradtak. Raj a vámpírgyermekeire gondolt, Cervantesre és Dannyre, Yossira és az ő Angeljére. Emelie-re. Mi történne velük, milyen bosszút állna Krystof az emberei ellen az uruk arroganciája miatt? Elfogadhatatlan.

Megnyitotta magát Emelie erejének áramlása előtt, befogadva a sok gyermeke egyesített erejét, hagyta, hogy a dühe táplálja elszántságát, miközben olyan üvöltéssel állt talpra, hogy az egész ház összeomlással fenyegetett körülöttük. Egymás után csapott le Krystofra, nem engedve, hogy a vámpírlord diktálja ennek a küzdelemnek a feltételeit. A maga módján vágott vissza, minden oldalról támadva, arra kényszerítve Krystofot, hogy védekezzen a minden irányból érkező sortüzek ellen. A vámpírlord felüvöltött, kétségbeesetten küzdött, hogy újra megteremtse áthatolhatatlan gubóját, még akkor is, amikor Raj ereje felemésztette annak szövetét.

Krystof végül térdre rogyott, egy utolsó védekezésként vákuumként szívta magába az erőt, feladva minden támadási kísérletet az egyszerű túlélés érdekében. Amikor ez is kudarcot vallott, felnézett Raj szemébe, a szája véres vigyorra nyílt, a szemében lévő tűz halvány parázzsá olvadt.

– Azt kívánom, leld örömöd ebben! – mondta, majd felnevetett, és üvöltött, mint egy őrült, miközben Raj a testébe húzta a kinyújtott karjait, amíg azok két ökölbe szorított energiaoszlopként nem álltak előtte. Krystof sikoltozott a kíntól, ahogy a szörnyű súly a padlóra nyomta, testének minden csontja megrepedt az elviselhetetlen nyomás alatt, ízületei elszakadtak, tüdeje szétrepedt, minden pórusából, minden nyílásából vér ömlött, ahogy a teste mintha magába roskadt volna. Raj szélesre tárta az egyik öklét, a bőre kifehéredett az erőlködéstől, mígnem összeszorította ismét az öklét, és Krystof szíve lángra lobbant a mellkasában.

A szoba levegője hirtelen mozdulatlanná vált, egy suttogásnyi mozgás sem volt, egy porszem sem szállt, és aztán, mint egy pillanat alatt összeomló vákuum, Krystof teste elpárolgott és eltűnt, nem maradt más, mint egy kupac por és véres folt a szőnyegen.

Raj elzárkózott Emelie-től, térdre rogyott, feje kimerülten a mellkasára esett, miközben mély levegőt vett... és felüvöltött a kíntól. Hirtelen ezernyi hang töltötte meg az elméjét, ahogy minden a területen élő vámpír felkiáltott félelmében, a fennmaradásért, a védelemért, a puszta életéért kapcsolódva hozzá. Észlelte, hogy kinyílik az iroda ajtaja, hogy Cervantes és Yossi berohan, hogy körülvegyék, és egyesítve az erejüket megpróbálják tompítani Raj új alattvalóinak elsöprő igényeit. Raj lassan ringatózott előre-hátra, izmai megfeszültek, nyakán kiálltak az inak, miközben igyekezett értelmet adni a történéseknek, hogy a végtelen kakofóniába valamiféle rendet és értelmet vigyen. Az őt körülvevő erőfal egyre erősödött, ahogy Emelie is hozzáadta a saját erejét, ahogy óvatosan beirányította a többieket, tégláról téglára építve a falat, míg végül a hangok elhalkultak, és nem lettek többek, mint egy egyenletes zúgás a háttérben.

Raj térdelve maradt, a feje előre lógott, az álla a mellkasához ért. Vér csorgott a szeméből, és a kezéből, ahol a körmei belemélyedtek a tenyerébe. Hangokat hallott odakintről, lépések dübörgését a lépcsőn, és akkor Emelie ért mellé, letérdelve a teste mellé.

– Uram? – mondta halkan. – Raj? – tette hozzá sürgetően, amikor a férfi nem válaszolt.

A férfi felnyitotta az egyik szemét, és rekedten felmordult.

– Utálom ezt a vámpír szarságot!

A nő felnevetett, ami inkább megkönnyebbülésből fakadó zokogás volt, és szólt valakinek, hogy hozzon neki vért. Újabb kiabálás és lépések, és egy zacskó felmelegített vért nyomtak a kezébe. A fogaival feltépte és felszívta a tartalmát, majd továbbadta az üres zacskót, és elvett egy újabb felajánlottat, míg végül három teljes liter vért nyelt le, sokkal többet, mint amennyit egyetlen ember biztonságosan adni tudott volna.

Mély lélegzetet vett, és Emelie-re nézett, az elméje végre kitisztult.

– Sarah? – kérdezte.

– Nincs ebben a házban, uram!

Raj csúnyán elkáromkodta magát. Betekinthetett Krystof beteg agyának minden mocskos zugába, de nem talált ott semmit Sarah elrablásáról, vagy bármilyen összeesküvésről, hogy vámpírtitkokat adjon el a gyógyszergyáraknak, szóval hol a fenében...?

Léptek dobbanása hallatszott az alagsori lépcsőn, és további hangok vitatkozása.

– A fenébe! – nyögött fel. – Most mi van?

Emelie továbbra is mellette maradt, de védekező guggolásba pördült. Raj felnézett, és nem látott mást, csak a vámpírjai testét, amelyek védőfalat képeztek közte és a közeledők között. Felnevetett, amikor ráébredt, hogy valahogy megszerezte a saját húsfalát. Hallotta, ahogy Simon hangja felemelkedik a többiek között. Nos, legalább az ő húsfalának volt agya. – Engedd át, Em!

Simon befurakodott Raj testőreinek méretes alakjai közé, és úgy zuttyant a körülötte lévő szabad térbe, mint a fogkrém a tubusból. Letérdelt, és elvigyorodott. – Lordom!

– Simon – nyugtázta Raj. – Akartál valamit mondani nekem?

– Ó! Igen, uram! Tudja, hogy minden mobilvonalat figyelek, mert az ember sosem tudhatja...

– A lényeget, Simon! – A fickó egy műszaki zseni volt, de néha elveszett a saját magyarázataiban.

– Igen, uram! Bocsánat, uram! Nos, észrevettem, hogy egy számról folyamatosan hívások érkeznek a hangpostájára. Négy hívás kevesebb mint egy óra alatt. Természetesen nem férhetek hozzá a hangpostájához, uram, az...

– A lényeg?

– Visszahívtam a számot, és Kent volt az amhersti vérházból. Azt mondta, mondjam meg, hogy Jozef az.

Raj megdermedt, és a műszaki szakértőjére meredt.

– Mi volt pontosan az üzenete? – kérdezte halkan.

– Azt mondta, mondjam meg Önnek, hogy talált valakit, aki emlékszik, hogy látta az Ön által keresett lányt, és hogy Jozeffel ment el.

– A rohadék! – Raj hirtelen felállt. Most már minden értelmet nyert. Nem Krystof játszadozott. A hülye barom tényleg nem tudta, mi folyik az orra előtt. És ez megmagyarázta, hogy a biztonsági főnök miért nem volt itt, hogy megvédje a mesterét. De vajon Jozef tényleg azt hitte, hogy felveheti Rajjal a harcot? Arra számított, hogy Raj annyira legyengül a Krystof elleni küzdelemben, hogy könnyebben legyőzhető lesz? – Emelie! – mondta.

– Már rajta vagyok, uram – válaszolta a lány, miközben szorgalmasan pötyögött a Blackberryjén. – Van egy háza pár háztömbnyire innen, de nem az lesz az a hely. Túl kicsi. A fenébe!

– Hagyd, engedj engem! – Simon előkapta a saját készülékét. – Itt is van! Van egy ház Clarence-ben, egy nagy, három hektáros vacak. A tulajdonjog a felesége leánykori nevén van. Ez lesz az. – Em felé mutatott. – Átküldöm neked a címet.

– Nem kéne előbb telefonálnunk? – kérdezte Em. – Hogy meggyőződjünk arról...

Raj feltartotta a kezét.

– Ott van! – morogta. Elfelejtették. Ő maga is megfeledkezett erről a nagy rohanásban. Most ő volt az északkeleti terület ura, és a hatalma exponenciálisan megnőtt, amikor átvette ezt a palástot. Ahogyan életet és védelmet biztosított a vámpírjainak, úgy ők is kölcsönöztek neki egy olyan erőtartalékot, amelyet tetszés szerint megcsapolhatott. Tudta, hogy hol van Jozef, és tudta, hogy Sarah vele van. Raj vérségi köteléke annyira megerősödött a nővel, hogy őt is érezte a fejében, ahogyan a területen lévő összes vámpírt is. Beleértve Jozefet is.

Kinyújthatta volna a kezét, és egyetlen gondolattal kiolthatta volna Jozef életét. De ebben mi lett volna a móka?

– Emelie!

– Uram?

– Hagyj itt egy csapatot, hogy eltakarítsa ezt a zűrzavart, és elintézzen mindenkit, aki megpróbálja kihasználni a helyzetet. Te velem jössz!

[1] Timpanon – ókori ütős hangszer