24. - 25.- 26. - 27. Fejezet

 

Huszonnegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raj biztosította a magánpáncélterme ajtaját, és egyenesen a bárpulthoz ment, töltött egy feles vodkát, és felhajtotta. De semmi sem tudta lemosni Sarah vérének hosszantartó ízét. Talán, ha soha nem kóstolta volna meg a bőrének édességén túl, távol tudna maradni tőle. De most... Az az apró korty a véréből megpecsételte a sorsát. Még mindig hátrahagyhatná a nőt, visszarohanhatna Manhattanbe a leggyorsabb repülőgépével, de az emléket, a szükségletet soha nem törölhetné ki. A lány az övé volt, és átkozott legyen, ha hagyja, hogy másé legyen, legyen az ember vagy vámpír. De vajon Sarah átkozott lenne-e, ha elvenné őt?

Visszacsapta az üres poharat a bárpultra, és letépte magáról a ruháit, tudatában a felkelő napnak, ahogy az elszívja az energiáját. Amikor végre belezuhant az ágyába, üdvözölte a nappali alvás édes feledését. Legalább néhány órára szabad lesz.

Amikor este felébredt, Tony Scavetti üzenete várta a hangpostáján, és kérte, hogy hívja fel. Aligha számított rá, de jó volt tudni, hogy nem vesznek kárba a névjegykártyái.

Raj lezuhanyozott és felöltözött, mielőtt beütötte a nyomozó közvetlen számát.

– Scavetti!

– Raymond Gregor, nyomozó. Ön hívott.

– Igen – mondta Scavetti, és úgy hangzott, mintha inkább kihúzta volna az összes fogát, minthogy ezt a hívást kezdeményezze. – Úgy tudom, szeretne beszélni néhány tanúval.

Mivel nagyjából ez az utolsó dolog volt, amire Raj számított, hogy mondani fog, szüksége volt egy percre, hogy válaszolni tudjon.

– Szeretnék – mondta végül.

– Igen, szóval… Telefonáltam néhányat. Dr. Edwards ma este otthon lesz, ha látni akarja.

– Kilenc óra felé ott leszek – mondta Raj. – Miért változott meg a véleménye, nyomozó?

– Nem tudom, mire...

– Ne játszadozzunk, Tony! Legalábbis magunk között ne! – tette hozzá Raj szárazon. – Miért ez a hirtelen udvariasság?

Hallotta Scavetti szapora lélegzetvételeit, majd valami olyasmit, ami úgy hangzott, mintha egy szék csapódott volna a falnak. – Vannak barátaid, Gregor! Ezt meg kell hagyni. Barátok, akiknek kurva sok pénzük van! És a pénz beszél, még akkor is, ha kurvára be kellene fognia a száját!

És visszatér az igazi Scavetti, gondolta Raj. Ez szinte megnyugtató volt.

– William Cowens felhívta a rendőrfőnököt, és kérte az együttműködésünket – tette hozzá Scavetti. – Követelte, a kurva életbe. A kapitány keményen ránk szállt. Szóval megkaptátok a kibaszott interjúitokat! Ennyi elég lesz?

– Igen, és köszönöm!

– Ja, mindegy! Hé, Gregor, ha már haverok vagyunk, meg minden, miért vagy itt?

– Tessék?

– Úgy értem, a te szokásos területed Manhattan, ugye?

Raj ezt nem mondta el neki, és nem lett volna könnyű bárkinek is előásnia az információkat róla és az üzleteiről. Talán a zsaruknak volt valakijük Krystof körén belül.

– Biztos nem kevés olyan helyi fickó is van, aki képes lenne ilyesmivel megbirkózni – mondta Scavetti. – Akkor meg minek hozni egy ilyen ficsúrt a nagyvárosból? Mit akartok eltitkolni?

Raj is szerette volna tudni a választ erre a kérdésre, de csak annyit mondott: – Ezt a kérdést Lord Krystofnak kellene feltenni. Ahogy te is, én is csak azt teszem, amit mondanak nekem!

– Rendben – mondta Scavetti, láthatóan egy szavát sem hitte el. – Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy szólni fogsz, ha megtudsz valamit azokról az eltűnt lányokról.

– Önnek és nekem ugyanaz a célunk, nyomozó! Sajnálom, ha ezt nem hiszi el!

– Igen. Mindegy!

A telefon elnémult Raj fülénél. Kikapcsolta, és fejből beütötte Sarah számát.

– Halló?

Nem mutatkozott be.

– Ma este kilencre van időpontunk Dr. Edwardsnál. El tudsz jönni?

– Jó estét neked is, Raj!

Egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Sarah!

– Igen.

– El tudsz jönni vagy nem?

– Igen, lordom!

A férfi elkomorult. Átkozott Emelie. – Ne hívj így!

– De Emelie...

– Emelie szeret játszadozni!

Raj hallotta a számítógép billentyűinek halk kopogását, és rájött, hogy a nő valami máson dolgozik tovább, miközben hozzá beszél. – Megzavartam valamit? – morogta.

– Hát, ma este valaki bizonyára a koporsó rossz oldalán kelt fel. Szóval, felveszel, vagy mi lesz?

Raj egy pillanatra elgondolkodott a mondat „vagy mi” részén, de azt mondta: – Kilenc előtt ott leszek!

– Akkor majd találkozunk.

– Igen! – mondta, és letette, eltökélten, hogy akkor is ő mondja ki az utolsó szót.

A telefonja szinte azonnal megcsörrent. Sarah volt az. A hüvelykujjával megnyomta a gombot, és mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő azt mondta: „Viszlát, Raj!”, és letette.

Huszonötödik fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Elmegyünk az egyetemre, miután találkoztunk Edwardsszal – mondta Raj, amikor Sarah végre válaszolt a türelmetlen kopogtatására a bejárati ajtaján. A nő úgy döntött bezárja az ajtót, és a férfi nyilvánvalóvá tette ingerültségét, amikor végre beengedte. – Én is beszélni akarok Trish szobatársával – folytatta. – Telefonálj előre, és győződj meg róla, hogy ott van-e!

Sarah sötét pillantást vetett rá. – Ki bízott meg ennek a partnerségnek a vezetésével? Talán én valami másra gondoltam!

– Tényleg? – kérdezte kíváncsian.

A lány bosszúsan összeszorította az ajkát, és odalépett, hogy elvegye a kabátját a kanapé támlájáról, ahová korábban hajította.

– Nem! – csattant fel, és elkezdte felrántani a kabátot a karjára. Meglepődött, amikor Raj elvette tőle, kecsesen átcsúsztatva a karján, a kezét néhány másodpercnél tovább tartva a vállán.

A lány megremegett, és Raj azonnal felemelte a kezét.

– Az én autómmal megyünk! – mondta, és tartotta az ajtót. Majd felvonta az egyik szemöldökét. – Pontosabban, hacsak nincs más terved?

A lány kinyújtotta a nyelvét, miközben elment mellette, amivel egy rövid, szinte vakkanásszerű nevetést váltott ki belőle. Úgy látszik, még Raj is meg tudott lepődni. Jó tudni.

Fél óráig tartott az út Edwardsék házáig, amely egy nagy, dupla telken álló, burjánzó ranch-stílusú ház volt Buffalo egyik külvárosában. Ez a külváros hamis vidéki jelleget sugárzott, fehér kerítésekkel és széles pázsitokkal, amelyeken a megye más részein hat ház is elférne.

– Van gyerekük Edwardséknak? – kérdezte Sarah, amikor behajtottak az U alakú felhajtóra.

– Nincsen. Karrierjük van. – A férfi ránézett, és rajtakapta, hogy kétkedve szemléli a házat. – Nem helyesled?

– Nem igazán érdekel egyik sem, amíg boldogok. Csak nézem ezt a hatalmas házat, és próbálom elképzelni, ahogy ők ketten bolyonganak benne. Valószínűleg napokig el tudnának lenni anélkül, hogy látnák egymást.

– Talán ez történt. Talán Estelle valójában most is dolgozik valahol a házban, és Dr. Edwards nem is tud róla. – Leállította a motort. – Menjünk!

A ház kívül és belül is ki volt világítva. Egyemeletes volt, valószínűleg pincével, de a mennyezet magas volt, és az ablakok ezt kihasználták, a talajtól majdnem a tetővonalig értek. A magas, kétszárnyú ajtókban homályos, metszett üvegtáblák voltak, így láthatták, hogy valaki mozog odabent, amikor becsengettek.

– Majd én átveszem – mondta Sarah. – Valószínűleg feldúlt, és egy nő...

Raj felhorkant. – Amennyire te tudod, ez a fickó meg is ölhette a feleségét. Az ilyen esetekben mindig a férj az első számú gyanúsított.

A nő elgondolkodva nézett rá. – Te vagy nagy rajongója vagy a rendőrös műsoroknak... – Raj megforgatta a szemeit. – Vagy még nem árultad el az összes titkodat!

A férfi száraz pillantást vetett rá.

– Oké, szóval nem mondtad el egyetlen titkodat sem! De majd fogod! – mondta magabiztosan. – Az emberek mindig...

Kinyílt a bejárati ajtó, félbeszakítva azt, amit az emberek Sarah világában mindig csináltak. Donald Edwards csak egy kicsivel volt alacsonyabb Rajnál, de feleannyi kilósnak látszott. Barna kordbársony nadrág, fehér ing és szürke gyapjúkardigán lógott lazán vaskos csontozatú testén, mintha mostanában vagy beteg lett volna, vagy lefogyott volna. A haja fekete volt, egészen rövidre vágva, bőven átszőve ezüstös szálakkal.

– Dr. Edwards? – mondta Sarah. – Sarah Stratton vagyok. Azt hiszem, már vár minket? – Kinyújtotta a kezét, amire Edwards üresen bámult, mintha nem igazán tudná, mit kezdjen vele. Amikor végre reagált, az lassú és módszeres volt, egy laza szorítás, amit szinte azonnal elengedett.

Sarah nyugtalan pillantást vetett Rajra.

– Raymond Gregor – mondta Raj, kinyújtva a kezét. Edwards kézfogása ezúttal gyorsabban jött, mintha miután már megtette Sarah-val, emlékeztette volna a helyes dologra. Hosszú, vékony ujjak fonódtak Raj ujjai köré, és a férfi érezte a hőt és a pulzust a bőre alatt.

Várták, hogy Edwards mondjon valamit, hogy behívja őket, vagy esetleg elküldje őket. – Scavetti nyomozó azt mondta, hogy felhívta magát? – emlékeztette Raj.

A férfi barna szeme rá szegeződött, és bólintott. – Igen, természetesen. Jöjjenek be! – mondta. Elsétált az ajtótól, helyet adva, hogy beléphessenek. A hangja száraz volt az egyedülléttől. Vagy egy olyan férfi volt, aki mélyen gyászolja az eltűnt feleségét, vagy egy olyan, aki túlságosan rákapott a gyógyszerekre.

Követték őt az előszobán túli ülősarokba. Furcsa szoba volt, nagy és magas mennyezetű, középen egy süllyesztett térrel, amelyben egy L alakú kanapé és néhány szék, valamint egy kandalló állt. Egy szélesvásznú televízió volt az egyik oldalon, de úgy volt elhelyezve, hogy a szoba szinte minden ülőhelyéről kényelmetlen lehetett nézni. Edwards egy, a magasságához képest túl kicsi székre ült, és a szomszédos kanapé felé mutatott.

Sarah a párna szélére ült, aggodalmat sugárzott, térdeit összezárta, kezeit összekulcsolta, testével kissé előrehajolt. Raj a kanapé karfájára ült, közel hozzá. Nem kapott egyértelmű sugallatot Edwardsról, és ez idegessé tette.

– Meghalt? – Edwards arcán nem volt kifejezés. Még csak rá sem pillantott Rajra, hanem Sarah-ra meredt, mintha tudta volna, hogy ő az, aki a rossz hírt közli.

– Nem! Ó, nem, Dr. Edwards! – Sarah kinyújtotta az egyik kezét, hogy megérintse a férfi bütykös, kordbársonyba öltözött térdét. Rajnak vissza kellett fognia magát, hogy ne ragadja vissza a kezét, amikor az elég sokáig ott maradt, mire újból megszólalt volna. – Nagyon sajnálom! Nem ezért vagyunk itt!

Edwards egész teste összeomlani látszott. Raj érezte a könnyek szagát, mielőtt meglátta volna, ahogy a férfi lehunyt szemhéja alól szivárognak. Scavetti tévedett Edwards házasságának ezt a felét illetően. Ez a férfi szerette a feleségét.

– Annyira sajnálom! Scavetti nyomozónak el kellett volna mondania – tette hozzá Sarah komoran. – Mi nem...

– Egy új nyomozás részesei vagyunk – szakította félbe Raj. – Bizonyos információk jutottak a tudomásunkra, amelyek alapján úgy véljük, hogy a felesége esete egy nagyobb minta része lehet. A cél, amiért itt vagyunk, hogy összegyűjtsünk minden új részletet, amit csak tudunk, abban a reményben, hogy tisztább képet kapunk a bűncselekményről.

Sarah összeráncolta a homlokát, de Edwards reagált a professzionális hangnemre. Láthatóan kiegyenesedett a székben, és megnyugtató lélegzetet vett. Egyenesen Rajra nézett.

– Természetesen! – mondta, és megérkezésük óta először tűnt ébernek. – Bár a rendőrség már többször járt itt. Én nem...

– Friss szemek, Dr. Edwards – mondta Raj élénken. – És egy új nézőpont. Csak néhány kérdés.

– Természetesen! Elnézést! Szeretnének valamit inni? Most főztem kávét.

A kávé hidegen és érintetlenül állt, és Edwards még mindig nem mondott nekik sokkal többet, mint amit már eddig is tudtak. Azt állította, hogy szinte semmit sem tud a vámpír kapcsolatról, akivel a felesége találkozni akart, amit Raj hihetetlennek talált. Ha egy nő, akivel törődik, késő esti randevúra indult volna egy ismeretlen vámpírral, biztos, hogy tudta volna, kivel találkozik. A pokolba is, ő is vele ment volna.

– Nem aggódott amiatt, hogy a felesége ilyen késő este találkozik valakivel, talán még egy vámpírral is? – kérdezte Raj nyersen, amire Sarah megdöbbent pillantást vetett rá.

Dr. Edwardsot is meglepni látszott a kérdés. Nem válaszolt azonnal, Rajra bámult, majd elfordult, mintha azon gondolkodna, hogy válaszoljon-e. Amikor visszanézett, a szeme tele volt veszteséggel, és valami mással – bűntudattal.

– Úgy volt, hogy aznap este együtt vacsorázunk – mondta halkan. – Most már értelmetlennek tűnik, de akkoriban... – Vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna. – Valamiféle szakmai sikert értem el, és ezt akartuk megünnepelni. Estelle az utolsó pillanatban lemondta. Dühös voltam. Annyiszor csinált már ilyesmit, mindig mindenek elé helyezte a munkáját. Hagyott egy telefonüzenetet, amelyben lemondta a programunkat, és beszámolt a találkozójáról. Még csak vissza sem hívtam.

– A felesége vezet határidőnaplót? Valamit, amiben szerepelnek a találkozói?

Könnyek csillantak Edwards szemében, és nagyot nyelt, mielőtt bólintott. – A számítógépén, de azt már elvitte a rendőrség. Nem hiszem, hogy találtak volna valamit.

– Van titkárnője? – kérdezte Sarah. – Valaki, aki esetleg felhívhatta a kapcsolatát?

Edwards megrázta a fejét. – Estelle nagyon óvatos volt a munkájával kapcsolatban. Az orvosi kutatás igencsak versengő, egyesek szerint vérengző terület, és korábban már átverte egyik kollégája. Ritkán osztott meg részleteket a laboratóriumán kívül, és még akkor is csak azt tudták az asszisztensei, amin éppen aktívan dolgoznak, a nagyobb projektről nagyon keveset.

Raj felállt, hogy távozzon. Ez teljesen felesleges volt!

– Köszönöm, Dr. Edwards, hogy...

Edwards is felállt, félbeszakítva őt. – Meg kell értenie! Jól élünk itt, de nem volt ez mindig így. Nehéz belelátni a szakmai személyisége mögé, de Estelle nagyon okos. Azt mondta, hogy találkozik valakivel a vámpírközösségből, valakivel, aki elég magasan áll ahhoz, hogy biztosítsa a hozzáférést a szükséges vérmintákhoz. Hittem neki, Mr. Gregor! És azt hiszem, hogy bárkivel is találkozott... – Vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta: – ...bárkivel is találkozott, az tudja, hogy ő hol van!

Raj összevonta a szemöldökét, és élesen bólintott.

– Ha számít valamit, azt hiszem, igaza van, Dr. Edwards! – Intett Sarah felé, jelezve, hogy ideje távozni.

Sarah visszatette az érintetlen kávét a finom csészealjra, és felállt. Amikor leült, lecsúsztatta a kabátját, most pedig összeszedte, és indulni készült. Valamin megakadt a szeme, és Raj látta, hogy odamegy az előszoba falának támasztott nagy komódhoz.

– Ez a felesége? – kérdezte Edwardstól, megérintve egy ezüstkeretes fényképet.

– Igen – válaszolta az orvos, és láthatólag zavartan nézett rá. – De én már adtam egy fényképet a rendőrségnek.

– Igen, uram! – mondta Raj gyorsan. – Dr. Stratton új az ügyben. Köszönjük, hogy ilyen rövid időn belül beleegyezett, hogy találkozzunk! Majd jelentkezünk – tette hozzá, és kisietett Sarah-val az ajtón.

 

 

Huszonhatodik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Sarah megvárta, amíg már Raj kocsijában ülnek, és visszatérnek a főútra, mielőtt megszólalt.

– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Krystof valami nővel beszélgetett azon az egyetemi fogadáson?

– Mmm – mondta Raj szórakozottan.

– Estelle Edwards volt az!

Hitetlenkedve nézett rá. – Miért nem mondtad ezt korábban? – követelte.

– Még sosem láttam a fényképét – válaszolta nyugodtan.

– De találkoztál Scavettivel!

– Öt percig, hogy elmondja nekem az összes okot, amiért semmi közöm a drága ügyéhez. Csak azért tudom, hogy Trish hogy néz ki, mert benne volt az újságban.

– Az istenit!

– Nem értem, Raj!

– Mit nem értesz? – kérdezte. Hirtelen dühösnek tűnt, bár nem feltétlenül rá.

– Mi a kapcsolat? Miért Estelle Edwards, és miért azok a nők?

– A vér – mondta tömören. – Az a rohadék!

– Magyarázd meg, kérlek!

A férfi elfintorodott.

– A vámpírok örökké fiatalok maradnak. Az emberek is szeretnének. Minden a vérben van!

Sarah szeme tágra nyílt a megértéstől.

– Ó, Istenem! – mondta. – És Estelle Edwards hematológus! Egy vagyont kereshetne!

– Pontosan!

– De miért nem tette ezt eddig még senki? A pokolba is, miért nem alapítottatok mindannyian egy vállalatot, és kaszáltatok?

Megállt egy piros lámpánál, és megfordult, hogy ránézzen.

– Mit gondolsz, meddig maradnának szabadok a vámpírok, ha az emberek felfedeznék, hogy a vérünkkel örökké élhetnek? – kérdezte komoran.

A lány a férfira meredt, amikor tudatosult benne a felismerés.

– Igaz – mondta. – Értem. – A lámpa váltott, és a BMW úgy kilőtt, mintha versenypályán lenne. – Szóval Krystof bajban van? – kérdezte a lány.

Mr. Kifürkészhetetlen csak megvonta a vállát, figyelmen kívül hagyva a kérdését, és Sarah hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy hozzávágjon valamit. Sajnos semmi sem volt kéznél, és különben is, olyan sebességnél, amivel a férfi száguldott, a kocsi valószínűleg látványosan összetörne, és ő meghalna. Neki persze nem esne baja. Hülye vámpír.

Egyenesen előre bámulva, és a hatalmas szedánnal végigszáguldva az üres utcákon, szinte sugárzott belőle a düh. Sarah arra számított, hogy egyenesen hazaviszi, és csak kilöki a járdaszegély mellett, ezért meglepődött, amikor a férfi az egyetem felé fordult.

– A szobatársnő neve Jennifer Stewart – mondta hirtelen, és elsorolta a telefonszámát. – Próbáld meg felhívni!

– Igen, uram! – válaszolta, amiért egy metsző pillantást kapott oldalról. Beütötte a számot.

– Ha nincs ott, akkor kiteszlek...

– Helló, Jenniferrel beszélek? – Sarah egy fintort vágott Raj felé. – Jennifer, a nevem Sarah Stratton!

Jennifer Stewart akár Patricia Cowens ikertestvére is lehetne, gondolta Raj. Ugyanaz a szív alakú arcuk volt, amelyet hosszú, göndör, fekete haj övezett, ugyanaz az éppen érett testük, amely szinte könyörgött, hogy elkapják.

– Már elmondtam a rendőrségnek – mondta a lány. – Trish még soha nem volt egy ilyen partin sem. Nagyon aranyos volt, de alig ment valahová. Nagy dolog volt számára, hogy az apja megengedte, hogy beköltözzön a kollégiumba, és nem akart semmit sem tenni, ami miatt meggondolhatta volna magát. Eléggé védelmező, már-már teljesen megszállott. Tudták, hogy csak azért vett itt egy házat, hogy hétvégenként meglátogathassa? Kint van vidéken, és hatalmas.

– Azért vett egy házat, mert Trish ide járt iskolába? – kérdezte Sarah.

– Igen. Trish azonban nem bánta. Azt mondta, ez azért van, mert meghalt az anyja. Igazából nagyon rendes fickó ahhoz képest, hogy milyen elképesztően gazdag.

Raj kezdett türelmetlenkedni a beszélgetés miatt. Már túl voltak egy feleslegesen hosszúra nyúlt bemutatkozáson, amelynek során Jennifer bölcsen kérte, hogy mutassák meg az igazolványukat. Raj ezt meg tudta érteni. Elvégre eltűnt a szobatársa. De az igazolványellenőrzést hosszas magyarázat követte, hogy miért kellene őt „Jennek” hívniuk, és nem „Jennifernek”, és soha nem „Jennynek”. Raj bárhogyan hívta volna, ha ez azt jelenti, hogy a következő évezred előtt választ kap.

– Bár nem hiszem, hogy jól érezte magát a partin – mondta Jen. – Néha elég furcsa ott a hangulat, tudod?

Raj nem tudta. Nem is akarta tudni. Amit tudni akart, az az volt, hogy bármi mondanivalója volt is Jennek, segíthet-e neki kideríteni, hogy Krystof-e az, aki a vámpírvérrel kereskedik. Jézusom, ha ez igaz volt, az öreg tényleg elvesztette az eszét. Odasétált az ablak melletti kis íróasztalhoz, és odahajolt, hogy megnézze a két szobatárs fényképét, amely egy parafa táblára volt ragasztva. Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra a válla fölött, letépte a fényképet a tábláról, és a zsebébe dugta, mielőtt megfordult volna, hogy az íróasztalnak támaszkodjon.

– Te, vagy Trish jártatok valaha valami komolyabb buliba, mint ezek a partik? – kérdezte türelmetlenül. – Bármilyenre, amiben vámpírok is részt vettek?

Jen ránézett a férfira azokkal a nagy, kislányos szemekkel, és megrázta a fejét. – Ó. Úgy érted, mint egy vérházban vagy ilyesmi?

Pontosan erre gondolt Raj, és furcsállotta, hogy az ártatlan szemű Jennifer ilyen otthonosan kérdezte. – Többek között – mondta. – Valami ilyesmi?

– Nem, uram! – mondta a lány, erőteljesen ingatva a fejét, és megrázva fényes fürtjeit. – Soha!

Raj kiegyenesedett az íróasztal mellől.

– Jennifer! – mondta mély, csábító hangon. A lány tekintete olyan gyorsan fordult rá, mint az iránytű az észak felé.

A férfi féltérdre ereszkedett előtte, és megfogta a kezét, mint udvaronc a hercegnő előtt.

Jennifer, ugye tudod, mi vagyok én?

Igen. Még a mentális hangja is fiatalos és ziháló volt. Ez megmosolyogtatta a férfit.

Próbálom megtalálni Trisht, Jennifer, és tudom, hogy segíteni akarsz, igaz?

A lány buzgón bólintott.

Segítek neked emlékezni néhány dologra, rendben van?

Ez olyan, mint a hipnózis vagy valami ilyesmi?

Pontosan olyan!

A lány a homlokát ráncolta. Ugye nem fogok úgy kotkodácsolni, mint egy tyúk, vagy ilyesmi?

Raj nevetni akart, de komolyan válaszolt. Nem, az a bizalmad elárulása lenne, és én soha nem tennék ilyet, édesem!

Rendben, akkor.

Raj hallotta, ahogy Sarah nyugtalanul mozog mögötte. Az egész beszélgetés Jenniferrel csak néhány percig tartott volna, de hirtelen elképzelte, hogy mit láthat Sarah. Őt térdelve a fiatal nő előtt, aki a tekintetét a férfira szegezi, az arcát boldogság itatja át, mintha ő lenne a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkozott. Megköszörülte a torkát, és megszólalt hangosan.

– Jennifer, hazudtál az előbb, amikor a vérházról érdeklődtem?

A lány szeme megtelt könnyekkel, amelyek végigfolytak az arcán. – Sajnálom! – suttogta a lány.

– Miért hazudtál, édesem?

– Nem szabad! – mondta a lány gyermeki hangon. – A szüleim nagyon-nagyon megharagudnának rám!

– Elmondtad a rendőrségnek?

– Nem! Elmondanák!

– Én nem fogom elmondani!

Boldogan elmosolyodott. – Tudom!

– Akkor elmondhatod az igazat, ugye? Mesélhetsz nekem a vérházról!

– Igen – bólintott erőteljesen. – A barátnőmmel, Karával kétszer is jártunk ott. Először ijesztő volt, de a vámpírok nagyon kedvesek voltak. És némelyikük jóképű is volt, ahogy azt a romantikus könyvekben írják.

Raj elfordította a fejét, hogy megossza a szórakozását Sarah-val, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a lány dühösen bámul rá. Elfintorodott, de visszafordította a figyelmét Jenniferre, nem akarta elveszíteni őt, sem azt a tökéletesen tiszta képet, amit egy olyan vérházról kapott, amelyet felismert a saját itt töltött idejéből. – Találkoztál valakivel a vérházban, Jennifer? Valaki különlegessel?

A fiatal lány elpirult.

– Volt egy fickó. Úgy tűnt, nagyon tetszem neki. Egész éjjel táncoltunk, és azt mondta, hogy jöjjek el máskor is, hogy esetleg elmehetnénk valahova, vagy ilyesmi.

Raj a homlokát ráncolta a kép láttán, amit a lánytól kapott, ami egyáltalán nem volt kép. Bárki is volt az, elég időt töltött vele ahhoz, hogy becsapja az elméjét, és megváltoztassa az emlékeit.

– Nagyon tetszett neki a kabátom!

Raj pislogott. – A kabátod?

– Igazából nem az enyém volt – vallotta be Jen, közelebb hajolva a férfihoz. – Trishtől kértem kölcsön. Olyan szép ruhái vannak. – Jen szomorúnak tűnt. – A mi kabátunkat viselte, amikor elment.

Raj feszülten bámulta a nőt. – Emlékszel a vámpír nevére, Jennifer? Arra, aki veled táncolt?

A nő a homlokát ráncolta. – Nem emlékszem!

– Hogy nézett ki?

A lány ismét a homlokát ráncolta, lenézett az összekulcsolt kezükre, és koncentrált. – Arra sem emlékszem. Sajnálom! – A lány felnézett a férfira, és Raj láthatta, ahogy egyre jobban elkeseredik, ahogy próbál áttörni a másik vámpír kondicionálásán, hogy a férfi kedvében járjon. Ő nem akarta ezt.

– Semmi baj! – mondta gyorsan, megnyugtatva a lányt. – Nagyon segítőkész voltál ma este!

– Tényleg?

– Abszolút! – Megfogta a kezét, és az egyik ikerágyhoz vezette. – Most már aludnod kellene!

– Én fáradt vagyok – mondta a lány nagyot ásítva, és összegömbölyödött az ágyon.

A férfi lehajolt, fölé húzta a takarót, és megérintette a vállát. – Jó éjt, Jennifer!

Kiegyenesedett, és azt látta, hogy Sarah ott áll mellette, szinte vibrálva a dühtől.

– Mi... – kezdte.

– Kifelé! – mondta dühösen.

A férfi összeszűkült szemekkel nézett rá, nem volt hozzászokva, hogy bárki is parancsolgasson neki.

– Mi a bajod?

– Kifelé, baszd meg!

– Nézd, Sarah, ha el akarsz menni, csak rajta! Meg kell győződnöm arról, hogy...

– Nem hagylak egyedül vele!

Raj érezte, ahogy a saját dühe is felemelkedik. Megragadta a nő karját, és megszorította, amikor az megpróbálta elrántani magát, kirángatta a szobából, lefelé a viharvert lépcsőn, és nem engedte el, amíg a BMW-je mellett nem álltak.

– Mi a fene bajod van? – követelte.

– Nekem? Neked mi a bajod? – követelte a nő. – Gyakorlatilag megerőszakoltad azt a lányt!

– Elment a kibaszott eszed? – mondta a férfi, minden szót tisztán kiejtve. A legvékonyabb szálakkal kapaszkodott a dühébe. Hogy a nő azzal vádolja őt...

– Miért? Mert nem nyúltál hozzá? Azt hiszed, hogy a nemi erőszak csak a testtel történik? Próbálkozz újra! Tudom, milyen érzés...

– Szart se tudsz, mert én soha nem bántanék egy nőt! – vicsorogta, és olyan közel lépett hozzá, hogy érezte, ahogy a nő teste remeg. – Soha többé ne vádolj ilyesmivel! Soha! Megértetted?

Sarah rámeredt. – Baszódj meg, Raj! – suttogta. Megpördült, és elrobogott a parkolón keresztül, miközben elővette a mobiltelefonját a táskájából.

Raj kihasználta vámpírsebességét, hogy elébe kerüljön.

– Szállj vissza a kocsiba! Nem hagylak itt!

A nő felnevetett. – Nos, én nem szállok be egy erőszaktevő mellé a kocsiba, úgyhogy peched van!

Raj csak bámult rá, nem akarta elhinni, amit mondott. Hogy gondolhatott ilyet róla? Hogy gondolhatta bármelyik nő, hogy ő egy ilyen szörnyeteg, nemhogy ez a nő?

A nő telefonon beszélt valakivel, és Raj megértette, hogy taxit hív. Megfordult a fejében, hogy felkapja a nőt, és bedobja a kocsijába. A pokolba is, kitörölhetné ezt az egész kibaszott rémálmot Sarah fejéből, és ő soha nem emlékezne semmire. De nem teszi meg. Nem ismét. És nem Sarah-val.

Figyelte, ahogy a lány átviharzik a parkolón, az utca felé tartva, ahol feltehetőleg megvárja a taxit. Talán jobb is így. Ürügyet akart, hogy elmenjen a lánytól. Hogy rávegye a nőt, hogy elmenjen tőle. Hogy minél messzebb kerüljön a vámpíroktól általában, és tőle különösen. Nem erre gondolt, de ez is megteszi. Jó lesz. És hosszú távon mindketten jobban járnának.

Újabb szó nélkül visszasétált a kocsijához, és ott ült, amíg meg nem látta, hogy megérkezik a taxi, és Sarah be nem szállt, és biztonságban nem volt. Aztán egyedül belehajtott az éjszakába.

 

Huszonhetedik fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raj megállt a raktár előtt, és elfordította a gyújtásban a kulcsot. Egy darabig csak ült, és hallgatta a hűlő motor pattogását, a közeli Genesee Roadon közlekedő nagy teherautók időnkénti süvítését. A repülőtéren csend volt. Az utolsó utasszállító járat éjfél körül érkezett Chicagóból. Utána a terminálok nagyjából leálltak reggelig, és hatkor indultak az első teherszállító járatok.

Megvolt a kapcsolat, amit keresett. Jennifer, az édes Jennifer adta meg neki. A vérházak voltak azok. Trish Cowens elrablásának sehogy sem volt értelme számára. Miért cserkészne be egy vámpír az utcán egy áldozatot, amikor a vérházakban rengeteg nőt találhatott, akik hajlandóak voltak egy órát, vagy egy hétvégét eltölteni vele, ha ezt akarta? De a vámpír nem Trish Cowenst akarta. Hanem Jennifer Stewartot, aki annyira hasonlított a szobatársára, és aki bőrdzsekit viselt azon az estén, amikor a vérházba ment. Ugyanaz a dzseki volt Trishen aznap este, amikor elrabolták.

De mi volt a kapcsolat az elrabolt nők és Estelle Edwards vámpírkutatási projektje között? Szüksége volt emberi alanyokra, hogy a kutatásait tesztelje? És mi a helyzet Krystoffal? Még ha ő is áll az egész mögött, biztosan nem ő volt az, aki Jennifer Stewarttal táncolt a vérházban, vagy aki elraboltaTrish Cowenst az utcáról. És folyton visszatért ahhoz a tényhez, hogy Krystof volt az, aki Buffalóba rendelte, hogy kiderítse, mi történik.

Raj káromkodott, és kilökte az ajtót. Túl sok az átkozott kérdés és kevés a válasz. Odasétált a raktárhoz, arra számítva, hogy üres lesz. De amikor belépett, Emet ott találta, aki az egyik nagy terepjáró felé tartott, az egyetlen raktárban maradotthoz.

– Raj – mondta a lány, és feléje fordult. – Nem számítottam rád itt!

– Van még bármilyen emberi erőforrásunk a városban, az itteni őrökön kívül?

A lány pislantott, láthatóan meglepte a férfi rideg viselkedése, de Raj nem volt barátságos hangulatban.

– Egyikben sem bíznék meg, uram, de hajnalra tudok szerezni valakit.

– Csináld! Nagyobb létszámú nappali őrségre van szükségem erre a helyre, és huszonnégy órás őrségre Sarah mellé.

Emelie megállt a mobiltelefonja gombjai nyomkodásában.

– Azt hiszed, hogy ő...

– Nincs időm babusgatni, de tudnom kell, mi az amivel belekeveredett! Végig hazudott nekem, és tudnom kell, miért! Simon talált valamit róla?

– Semmi lényegeset, uram, de még mindig kutat. Van egy furcsaság...

Raj élesen ránézett. – Mi az?

– Úgy tűnik, nem létezik nagyjából tíz évvel ezelőtti időpont előtt. Talán kicsit kevesebb.

– Ez mit jelent?

Megvonta a vállát. – Nincs születési anyakönyvi kivonata, nincs érettségije, nincs jogosítványa, amit ez előtt az idő előtt találnánk. Persze lehetséges, hogy magántanuló volt, és tényleg nem vezetett autót, amíg el nem szakadt a szülői háztól, de ettől Simon pókérzéke bizseregni kezdett. Most mélyebbre ás.

Raj a homlokát ráncolta. – Szólj, amint találsz valamit! Hol vannak a többiek?

– Szerte az egész városban, ahogy parancsolta, uram! Váltogattuk egymás között a vérházakat, és csak ennyit mondhatok. Itt senki sem felelős. Egyik helyi vámpír sem vonta fel a szemöldökét, amikor felbukkantam, pedig én nem igazán olvadok be.

Raj bólintott. A legtöbb vámpír férfi volt, bár ez inkább a véletlen műve volt, mint tervszerűség. Ellentétben azzal, amit a népszerű fikciók el akartak hitetni, nem volt olyan sok vámpír a világon. Csak a mestervámpíroknak volt erejük gyermeket csinálni és megtartani, és a leggyakoribb ok, amiért egy mester gyermeket csinált, az az volt, hogy megvédje a területét. A legfiatalabb vámpírok kivételével, minden vámpírban létezett egy erős kulturális előítélet, amely a nőket a védendő kategóriába sorolta, míg a férfiakat védelmezőknek tekintették. És ott volt még a vér iránti szükséglet – ha a vámpírnak volt egy női szeretője, még ha csak rövid időre is, azt akarta, hogy a nő ember maradjon, hogy továbbra is táplálkozhasson belőle. Mindez azt eredményezte, hogy több férfi vámpír volt, mint nő, ami viszont azt jelentette, hogy Emelie-re mindenképpen fel kellett volna figyelniük.

– Jozef még a városba érkezésem első éjszakáján mesélte, hogy Krystof úton-útfélen gyerekeket csinál – mondta Raj. – A helyi vérházak vezetői valószínűleg annyira hozzászoktak az új arcokhoz, hogy nem veszik a fáradságot, hogy bárkit is kikérdezzenek.

– Vagy talán túlterheltek – mondta Emelie. – A házak, ahol eddig jártam, túlságosan zsúfoltak. A szellőzőrendszerek nem működnek megfelelően, és az emberek megrészegülnek a vámpírferomonoktól.

Raj bólintott, nem lepődött meg ezen.

– A vérházak a kulcs, Em. Szerintem Trish Cowens tévedés volt. Valaki a szobatársát akarta megkaparintani, de helyette Trisht kapta el. – A férfi a homlokát ráncolta. – És Sarah azt állítja, hogy látta Krystofot Estelle Edwardsszal beszélgetni egy egyetemi fogadáson.

Em arcán tükröződött a döbbenete.

– Ez eléggé megdöbbentő, főnök!

A férfi bólintott.

– Úgy néz ki, de a fenébe is, Em, ez egyszerűen nem illik bele! Krystof nem hozott volna ide, ha ő állna mindezek mögött. Tudná, hogy rá fogok jönni. Valami még hiányzik! Csak nem tudom, mi az. – Nyugtalanul felsóhajtott. – Nem számít! – mondta végül. – Ha Krystof az, akkor a tervezettnél hamarabb foglalkozom vele, ennyi az egész. És nem lehet ő az, aki elviszi a nőket a házakból, mert a házak vezetői átkozottul emlékeznének rá, ha Krystof meglátogatta volna őket. A múltkor Corfuban voltam, és senki sem szólt egy szót sem Krystofról. Tehát még ha benne is van, nem egyedül cselekszik!

– Akárkik is azok – mondta Em –, mostanra már biztos kezdenek egy kicsit idegesek lenni a hatalmas sajtóvisszhang miatt. Meg kell találnunk azokat a nőket, mielőtt a rosszfiúk elkezdenek megszabadulni a bizonyítéktól, feltéve, hogy még nem tették meg!

Raj undorodva megcsóválta a fejét.

– Telefonálj, Em! Hívj ide még néhány embert az emberi erőforrásaink közül. Aztán te és én meglátogatjuk az East Amherst-i vérházat. Jennifer Stewart, Trish szobatársa kétszer is járt ott. Látni akarom, hogy néz ki!